Hamarosan újra, vagy éppen először átlépik a gyerekek az iskola kapuját. A szülők tíz hónapon keresztül gyakorlatilag kevesebbet vannak gyermekükkel otthon, mint tőlük távol. A legtöbb esetben napi nyolc, de néha 9-10 órát töltenek a kicsik az intézmény falai között. Létkérdés, hogy információhoz jussunk, létkérdés, hogy bízzon bennünk annyira, hogy elmesélje a leglényegesebb eseményeket.
Rögtön ezzel a megközelítéssel kell kezdeni. Biztos-e, hogy a történésekről kell tudnunk? Egy jól előkészített iskolakezdés után már nem lesz komolyabb probléma az első napokat eltölteni. Már felkészítettük őt a rendszerességre, elláttuk olyan eszközökkel, felszerelésekkel, melyekkel jól érzi magát, biztonságosan és jó közérzettel tölti el a napot. Így, amikor délután találkozunk, első sorban figyeljük hangulatát, kinézetét.
Az első napokban nyilván némi nyugtatásra van szükség, türelemre intés, nem szabad azonnal ítélkezni: tanító néni, osztálytársak… Még próbálkoznak a kisdedek, feszegetik a határokat, tesznek még egy utolsó „elkeseredett” kísérletet arra, hátha nem gondoltuk komolyan ezt az iskolásdit. De mi, szülők, rendkívül határozottak és rendíthetetlenek vagyunk: „Tudod, hogy én is dolgozom, apa is. Neked is van munkahelyed, ez a dolgod. Tanulnod kell.” Ahogy aztán telnek a napok, beáll egyfajta rutin. A kérdések, melyek mindenképp kerülni kell (bár, sajnos, a leggyakoribbak): „Mi volt ma az ebéd?” - Fogalma sincs, nem fontos ennyire egy kisgyereknek a táplálkozás. Jó esetben elmondja, talán még pontosan néven is nevezi az ételt. De nem az ebéd a leglényegesebb momentum a nap folyamán! „Vannak már barátaid?” - Jaj, hát ez olyan bonyolult! Önnek, Uram, Asszonyom, vannak? Meg tudja határozni tiszta szívvel, kit nevezhet barátjának? Ugye, még mi, felnőttek is elgondolkozunk, ha kategorizálni kéne. Ebben az életkorban pedig még komplikáltabb a helyzet, óráról órára változik a kapcsolatok minősége és mennyisége. „Feleltél ma?” Hm… Ez már egy konkrét, elszámolós kérdés. Annyira direkt, hogy ha rossz élmény kötődik az eseményhez, azonnal összeugrik a kis gyomra, felidézve a kudarcot. Ha sikeres volt, magától úgyis elmondja. Illetve segíthetünk jó hozzáállással, jó kérdésekkel, amik nem járnak bizalomvesztéssel, amik szabad választást adnak, mi legyen fontos, és mi legyen titkos. Jól kell kérdezni. Sőt, a legjobb, ha nem is kérdezünk, egyszerűen beszélgetünk: „Képzeld, nálunk az történt, hogy….” „ A suliban is van hasonló?” Gyermekeink szeretik, ha partnernek tekintjük őket, fontos nekik a mi életünk, jó érzés számukra, ha megosztjuk életeseményeinket velük, így azt érzik, ők is megtehetik. A beszélgetés közben – természetesen – néhány nyitott kérdés, jól elhelyezve mesélésre késztető: „Mi okozott ma örömöt neked?” Vagy éppen: „Mi okozott rossz érzést?” És a legfontosabb: „Hogy érzed magad?” Nem úgy, hogy hogy érezted magad az iskolában, mert azt már lehet, hogy nem pontosan tudja, de ha jól, akkor a hangulata most is jó, és tud róla csacsogni, ha voltkonfliktus, azt délután is hurcolja magában kicsit, így temperamentumától és személyiségvonásától függően elmondja vagy célozni fog rá.
Nagyon fontos, hogyan vesszük át gyermekünket. Ha látjuk, hogy zaklatott, a ruhája rendezetlen, koszos, az arcán düh, türelmetlenség vagy feszültség látszik, ne essünk azonnal neki: „Mi történt???” Lassan és türelmesen közelítsünk a probléma felé. Ha kialakul a gyermek és szülő között olyan bizalmi viszony, amikor nem érdemes sumákolni, nem kell eltitkolni a konfliktust vagy azt, hogy rossz fát tett a tűzre, nincs szükség a tanító nénivel napi „magam-megnyugtatására-szóló-kikérdezés” jellegű beszélgetéseket folytatni. A pedagógusok nem egyformán reagálnak a szülői aktivitásra, ezt is ki kell tapasztalnunk, hogy az a tanító, akivel minket hozott össze sors, milyen ingerküszöbbel dolgozik. Kialakíthatunk olyan kapcsolatot, hogy megbízunk a gyermekünkben, és tényleg csak akkor fordulunk a pedagógushoz, ha igazságot kell kideríteni, konfliktus maradt megoldatlanul, vagy hasonló, súlyosabb probléma van. A bizalom megalapozására, kialakítására fordított energia hosszú évekre, gyakorlatilag egy egész életre szóló befektetés. Így legyen!
Gálfi Anikó - okleveles gyógypedagógus, pszichopedagógus
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez