Mini cipőtörténet
A cipő, vagy a lábbeli (hogy a definíciót ne szűkítsük) már hosszú-hosszú évezredek óta része az ember, a felegyenesedett ember életének. Melegen tart, takar, de legfőképp: véd. Az ember elpuhult, kár lenne tagadni, ma már nem is bírnánk ki hosszabb távon mezítláb. És nem csak azért, mert oly nagyon divatos is tud lenni pár darab. Kis cipőtörténelem következik.
Az emberi csontvázat főként a lábfej különbözteti meg a többi gerinces állatétól: huszonhat csont illeszkedik egymáshoz a talp hajlásában. A magas sarok azonban ezt a rugós szerkezetet kikapcsolja, a test előredől, egyetlen szerv sem marad a természetes helyén. A magas sarok a „cipőtörténetben” viszonylag új jelenség.
Az antik egyiptomi és görög szobrokon a férfi és a női alakok lábujjai sokkal hosszabbak, mint korunk embereié. Nagy, formás és rugalmas lábukat nem szorították szűk tokba. Többnyire mezítláb vagy bőrszandálban jártak, amelyet nagyujjuk mellett pánttal erősítettek a lábukra. A rómaiak és a görögök is szandált és saruszerű lábbelit hordtak. A világ legöregebb csizmája egy ókori szíriai agyaglevonatból ismert. A hettiták és a perzsák csőrös sarujának a hegye felkunkorodik. Talán innen a divatban mindig visszatérő hegyes cipőorr, magas sarok.
„Aranyliliom”. A szépséges elnevezés szörnyű jelenséget leplez: Kínában a kislányok lábát szorosan elkötözték, elnyomorították, hogy apró maradjon. Asszony korukra járni sem tudtak. A japán sarkatlan, vékony szandáltalpat a nagyujj és a második ujj közötti pánt tartja a lábon, elől pedig egy keresztszíj.
Állatbőrből készült a puha, papucsszerű mokaszin, eredetileg az indiánok viselete. A bocskor füles szélébe zsinórt húztak, ezt elől összekötötték. Az eszkimók lábbelije, a kamik olyan bő, hogy a bal és a jobb lábra való egyforma. A talpat nagyobbra vágták és elől ráhajtották a felső bőrre. 1000 után a cipő a boka fölé ér, 1100-ttól elöl kivágott, szíjjal erősítik a lábra. A XIV. században felfedezték, hogy a főrangú személyek lába hegyes, míg a mezítlábas szegényeké széles. Ettől kezdve a hegyes orrú cipő hangsúlyozta a rangot. 1400 után igen hosszú a cipő orra, de fél évszázad múlva ismét tért hódít a csőrős cipő. A reneszánsz lábbeli kényelmes, elfér benne mind az öt ujj. A cipő „kacsaorrú”, majd „medvemancs” alakú. Amikor Itáliában elterjedt a velencei emeletes vagy gólyalábcipő, az előkelő hölgy csak szolgája támogatásával tudott járni. Az urak gálánsan karjukat nyújtották a dámáknak. Ebben az időben csizmát csak a katonák és a vadászok viseltek, de a következő évszázadban általánossá vált. Kezdetben szűk, de puha a szára, aztán bővült, tölcsérformán elálló.
Később galléros vagy mandzsettás, azaz hosszú szárú, felsőrésze pedig visszahajlik. A XVI. századig nem válik el a férfi és a női cipőviselet. Az 1600-as évek elejétől már szerepel a sarok. A barokk sarok széles, a rokokó keskenyebb, ívelt. az elegáns hölgyek nem bőr-, hanem atlaszcipőt viseltek. A dámák megszenvedtek a divatért: fűző, krinolin, magas sarkú topánka. A nőcsábász Casanova élcelődik is: „Ha sietnek, kenguru módra ugrálnak a nők”. 1750 utánvégre fellélegezhettek a divatdámák, kerekebb lett a cipő orra, alacsonyabb a sarka, a nagy francia forradalom és az ipari fellendülés pedig átalakította a divatot. A könnyű női viselet már sejteti a nő önállósodását, az első világháború idején és utána pedig a nők már bátran mutogathatják a lábukat. Elővillan a boka, megtervezték a fűzős félcipőt, mint tudjuk, a dolgozó, sportos nő tetszetős, de kényelmes cipőt akar hordani. A szoknya rövidül, a cipő jelentősége nő.
Szandál, lakkozott körmű láb, telitalp, tűsarok. Szeszélyek és szélsőségek. A divattal lépést tartani kívánó nők áldozatot hoznak, a fiatalok pedig megteremtik a maguk stílusát.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez