Egy csipetnyi blues az Atomvárosban

Apa, kezdődik! – akár így is indulhatott volna a tegnap délután Pakson, ám semmiféle felkiáltásra nem volt szükség. Az első gitár riffek már beindították a zenére éhes publikumot, és az este folyamán ez egyre erősödött. Megkezdődött a három napig tart blues-őrület az atomvárosban.

Rég vagy csak egy éve nem látott barátok üdvözölhették egymást az ESZI csarnokban tegnap délután a tizenkilencedik paksi bluesfesztivál nyitónapján. A több éve, vagy akár lassan két évtizede idejárók azt mondják, ez a fesztivál azért különleges, mert az előző évben kezdett beszélgetést a következőben ugyanott folytatják, ahol azt korábban abbahagyták, és így tud igazi baráti, közösségi légkört teremteni a jövőre 20. születésnapját ünneplő rendezvény. És tény, hogy nagyon sok mosolygó és beszélgető embert látni. De azért a zenéről sem szabad elfelejtkezni…

Első napon első fellépők közt lenni nem egy leányálom, ezt (sajnos) tudja mindenki és minden zenekar. Ám az egyórás csúszást követően színpadra álló Blues and Roll formáció cseppet sem zavartatta magát: apa és fia (név szerint Pfeiffer Gábor és Ákos) olyan lendületes blues-rockot játszottak a maguk köré szervezett társakkal, hogy öröm volt hallgatni. Erős, karakteres női hang, síró gitár és igazi klasszikus nóták – ezt az élményt adta nekünk tegnap a Blues and Roll, akik az átlaghoz képest több nézőt vonzottak maguk elé: kb. olyan 50-60 már ott csápolt a színpadnál.

Ezt a sikert használta ki az S-Modell is, és amilyen pörgősen hagyta abba az előző zenekar, ők úgy folytatták. A Pribil György vezette kollektíva saját számok tömkelegét játszotta el, zúzós rock mellett lírai dallamok is megszállták a csarnokot. Egyre több ember gyülekezett a küzdőtéren, és valami azt súgta, hogy a „legfeketébb hangú fehér énekes” közeledik… Eljött a kapitány, partra szállt legénységével, és hatalmas vihart kavart. Legalábbis tapsvihart, mi több vastapsvihart. Deák Bill Gyula, az Deák Bill Gyula, ezt így kerek-perec ki lehet jelenteni, de nem hinném, hogy valaki vitába szállna velem.. Ezt a nevet és hangot senki nem tagadhatja el: túl a hatvanon olyan bődületes erővel szól a Rossz vér vagy a Kőbánya blues, hogy az embernek könnyet facsar ki a szeméből. Jó volt látni, ahogy ez a sok csapáson (szám szerint hatvanon) átment ember mekkora szívvel és szeretettel játszik kiváló muzsikusaival együtt. Éljen Bill király!

A pörgés után átkapcsoltunk nyugdíjas fokozatba: megérkezetett az Animals and Friends Ray Phillips-szel (Nashville Teens) az oldalukon. Kezdetben lépegetős volt a buli, már ami a táncot jellemezte olyan mintha egy régi lemezt tettünk volna fel ütött-kopott lemezlejátszónkra, de a vége felé ők is elkapták a fonalat, főleg a veterán énekes, Ray Phillips jóvoltából. Beindult a nyugger rock&roll, egyre többen kerestek maguknak táncpartnert, és az embereken látszott az öröm, hogy ilyen nagyszerű zenészek szórakoztatják őket. Szó szót, illetve klasszikus klasszikust követett, míg nem a késő estében egyszer csak felkelt a nap. Nem, ez nem valamiféle szürreális mese, az egyik legöregebbnek számító rock-nótát ők sem hagyhatták a padláson: felcsendült a House of the rising sun, és természetesen vastaps és hangos éneklés lett a jutalom. A felkelő nap bizony már csak rontott a benti hőségen, sűrűn kellett kijárni levegőzni.

Tovább a Zene.hu cikkére.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!