Az élet túl rövid ahhoz, hogy várjak rád

Túl rövid, hogy újra végighallgassam a a megkérdőjelezhető igazságod, amivel már annyiszor megkavartad a fejem. Túl rövid, hogy anyaoroszlánként védjem a szerelmünk romjait, pedig már rég a semmi után nyúlok és nincs mit védeni.

Tudod, lehet, hogy nehezen teszlek le, hogy a neved így is többet ér az elmém peremére, mint kellene, majd a szívembe siklik, ahol csetlik-botlik, én pedig újra felsóhajtok, hogy miért nem lehet egyszerűbb ez az egész. Hogy miért nem lehetsz te az, aki a hajam simogatja, amíg valami szar amerikai filmet nézünk és én elalszom rajta, hogy miért csak akkor vagy mellettem, amikor neked éppen kényelmes.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy egy döntésképtelen emberre várjak, még akkor is, ha ez a valaki az, aki felé valahogy mindig visszaránt a véletlen. Tudod nem hiszek a véletlenekben.

Talán pont ezért is engedlek el olyan nehézkesen, mert te vagy az, aki mellett otthon lehetek, ha éppen minden jó. De te vagy az is, aki megbánt. Sosem úgy igazán, mert amikor rád nézek, látom, hogy neked se könnyű.
De tudod az élet túl rövid ahhoz, hogy arra várjak, hogy egyszer felismerd, mennyire fájna, ha végérvényesen lezárnálak. Pedig hidd el, észbe fogsz kapni, ha majd már kedvesen, de érdektelenül ejtem ki a neved, amikor felveszem a telefont. Tudni fogod, hogy vége és onnan már nem tudsz visszatáncolni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy újra és újra magam hibáztassam, amiért nem tudsz maradni. Amiért azért mindig visszatérsz. Amiért másnak nem tudok elég helyet szorítani a szívemben, és egy idő után észreveszi, hogy már későre jár és valami kamu kifogással lelép. Hogy aztán visszajöjjön ő is, de maradnia fájó legyen mellettem.

Az élet túl rövid a kifogásokra. Hiszen minden esemény a döntéseink következménye. Mindig tudsz választani, még ha mérlegelni nincs is sok idő, de valahol tudod, mit teszel.

Meguntam már, hogy folyton meg kell védenem téged, olyanokat ismételgetve, hogy köztünk ez valami különleges kapocs, ami szinte eltéphetetlen.
Meguntam már, hogy vagy túl őszinték vagyunk, vagy túl makacsok, de dűlőre semmiképp nem jutunk. Szerethetjük egymást látótávolságon kívülről, csendben, elengedéssel, mert úgy néz ki, máshogy nem megy. Egy idő után majd ez is megkopik, mint ahogy a bizonyosság is kikopott az ölelésedből. Azt mondtad, hogy mindig itt leszel, de én már nem tudom, hogy akarom-e megint hallani ezeket a szavakat, ha jelentőségük egyre inkább csorbul.

Tudod, bármennyire is azt érzem, hogy a szeretetkötelék megmarad köztünk, lassan elengedlek teljesen. Mindig tudunk dönteni és én most azt választom, hogy nem várok rád tovább. Hanem teret engedek valami újnak.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!