Volt már, hogy azt gondoltad: minek fogadjam el, ha ő sem fogad el engem?

Az elfogadástól te nem leszel kevesebb, és nem leszel gyengébb. Az elfogadás nem önmagad hátránya, nem zuhan az értéked attól, mert elfogadóbban állsz a többi ember-, és maga a világ felé. Nem kéne, hogy másképpen nézzenek rád, mert nem ítélkezéssel fordulsz a másik felé, hanem őszinte kíváncsisággal, hogy mégis kicsoda és micsoda az illető.

Az elfogadás nem bűn, hanem önismeretből fakadó napsütés: hogy tisztában vagy önmagaddal, a hibáiddal, amik megtörténtek és amik úgyszintén meg fognak történni, és mindezzel együtt szereted azt, aki vagy. Mert hiába tűnik ez manapság valamiféle spirituális maszlagnak, igenis mások szeretete saját magad szereteténél kezdődik. Az elfogadás éppen ezért, talán az egyik legnagyobb önismereti lépcsőfok, ahol ha egy kicsit is megkérdőjelezed magad, akkor teret engedsz az ítélkezésnek is.

Az elfogadás nem fekete vagy fehér, és nem is egy lottószelvény, ahol bejelölőm, hogy éppen mit támogatok jobban, és mit vetek meg az adott héten. Nincs olyan, hogy ezt elfogadod, de azt már nem; nincs olyan, hogy ha 90%-ban elfogadod a dolgokat, akkor megengedett, hogy 10%-ban másképp gondolkodj és ítéletet mondj. Amúgy is abban hiszek, hogy az ítélkezés nem más, mint önmagunk el nem fogadása. A rosszat vesszük észre a másikban, mert magunkban sem a jót látjuk, mert magunkban sem bízunk meg 100%-ban. S ha önmagunkban nem bízunk meg teljesen, akkor mégis mit várunk? Ez olyan, mint az őszinteség. Furán nézünk azokra az emberekre, akik mindig őszinték, akikről sosem derül ki, hogy kibeszéli az embereket a hátuk mögött, vagy akikről úgy látjuk, hogy mindenki szereti, és inkább hinnénk el azt, hogy remekül színészkedik az illető, minthogy tényleg ez a valósága. Talán mert a saját lelkünk nyugodna meg, ha kiderülne az ilyen illetőkről, hogy na, ők sem hibátlanok.

Volt már, hogy azt gondoltad: minek fogadjam el, ha ő sem fogad el engem? - KERESD A NŐT - Fesztelen mindennapok - elfogadás, lélekhangok,

De vajon honnan vesszük a jogunkat hozzá, hogy tökéletessé nyilvánítsunk valakit, és ezért a címke miatt, irigykedjünk rá?

Honnan vesszük a jogot ahhoz, hogy úgy mondjunk valakiről véleményt, hogy egy szót se váltottunk vele?

Honnan vesszük a jogot ahhoz, hogy saját magunk törődése helyett, másokkal foglalkozzunk, másokban találjuk meg a legkisebb szálkát is?

Honnan vesszük egyáltalán a jogot ahhoz, hogy a tökéletességet negatívvá avanzsáljuk?

Honnan vesszük a jogot ahhoz, hogy ítéletet mondjunk bárkiről és bármiről is?

Az ember hajlamos arra, hogy túlságosan felsőbbrendű lénynek higgye magát, pedig valójában csak apró porszem a hatalmas Univerzumban. Vajon hol ver gyökeret bennünk az egonk? Mikor hagyjuk először az egonknak azt, hogy ő vezessen minket, vagy épp az életünket? Az ego legtöbbünknek egy erős és biztonságos védőburkot jelent, ahol senki nem bánthat minket. Van, aki a rengeteg csalódás miatt húzta fel maga elé a hatalmas nagy falat, mert már nem mer megbízni senkiben sem. Van, aki már a fallal maga előtt nőtt fel egy olyan családban, ahol nem volt divatos az érzelmekről beszélgetni. Van, akinek a fal azért van felhúzva, mert túlságosan zárkózott ahhoz, hogy bárkivel is ismerkedni tudjon. Van, akinek az ego, mint védőfal, azért van önmaga előtt, mert gyengeségnek élné meg azt, ha mások látnák a gyenge oldalát is. A fal mögött az lehetsz, aki valójában vagy, de amit a külvilág előtt szégyellsz, vagy egyszerűen csak nem mered vállalni, vagy csak félsz, hogyha megmutatnád a valódi énedet, akkor senki sem maradna melletted. Van, hogy tudatosan kerül fel a fal magunk elé, és van, amikor látszólag teljesen automatikusan, mindenféle előre kigondolt szándék nélkül zárkózunk el attól, hogy igazán közel engedjük magunkhoz az embereket, s olykor még saját magunkat is.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!