Végső búcsúzás

Ülök a földön, kezemben tartva a fényképedet, a közös fényképeinket, és nem értem magamat. Nézem őket, előjönnek az emlékek, és sír a lelkem. Sír a hiányodtól, sír, hogy miért történt velünk, ami történt, és sír, mert tudja a te szíved már másé.

Nem értem, hogy tudtad ezt tenni oly hamar. Nem értem, miért, és, hogy tud ez még fájni, ennyi idő után is. Érzem, ahogy a szívem, apró pici darabokra törik, és hallom, ahogy szép lassan leesnek a földre, és tudom, hogy már összeszedni is fölösleges őket…Szét akarom tépni a fotókat, kidobni az emlékeket, de ehelyett, összepakolom őket, visszateszem őket a dobozba, és lezárom a tetejét…ÖRÖKRE…

Valahol mélyen tudom, hogy jól döntöttem, amikor elhagytalak, hiszen oly sokszor megbántottál, én pedig mindig mit tettem? Megbocsátottam neked. Igen, mert szerettelek, akartalak, küzdöttem értünk, mert tudtam, ha elengednélek, a hiányod megölne. Soha nem felejtem el, az első találkozásunkat. A szívem majd kiugrott a helyéről, a gyomromban pillangók repdestek, és szárnyaltam mint a madár. Igaz féltem is, hisz előtted törték össze életemben először a szívemet, de bíztam benne, hogy te majd más leszel…

Ültem melletted, te beszéltél hozzám, én pedig csak a szemeidet tudtam nézni, hisz megbabonáztak. A szemeid, szó szerint üzentek. Üzentek, hogy ne féljek, mert veled biztonságban leszek, boldog leszek, és veled fogom végigtáncolni az életem. Így is lett, ahogy teltek a napok, hónapok, évek, az a tánc csak egyre jobb, és jobb lett, csodálatos lett…akarom mondani csodálatos lett volna, ha nem változik meg minden…de így lett. Megváltoztál, megváltoztam. Együtt változtunk meg. Minden olyan hirtelen történt, mint villámcsapás az égen, és az én szívemet is így törted össze, egy szempillantás alatt. Egyik nap még boldog voltam, majd másik nap már zokogtam. Minden fájdalmas alkalom után, hagytál egy nagy lyukat a szívemben, amit próbáltam lefedni, hogy ne essen ki rajta a szerelmünk, de egy idő után már annyira nagy volt, hogy nem tudtam mit tenni, végig kellett néznem, ahogy a boldogságunk, szerelmünk egy pillanat alatt a mélybe zuhan. Életem legfájdalmasabb időszaka volt…

Tudnod, kell, hogy már nem haragszom, nem érzek gyűlöletet, se utálatot. Ki kellett, hogy nyissam a szemem, és rájönnöm, felesleges homokba dugnom a fejem, és úgy csinálnom mintha egy harcos nő lennék, akinek nem fáj semmi. De ez vagyok én, és igenis te a múltam része vagy, mindig is az életem része maradsz, ha akarom, ha nem, de már csak úgy, mint egy szép emlék… Hiszen, a mi csodálatos táncunk, ha fáj is, de véget ért…

További írások ITT

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!