Papírra vetődtem, egyszerű, ki nem forrott pálcika emberként. Semmilyen árnyékolástechnika, vagy erős, pompázó szín. Csak az alap vonalak.

A sors fintora, hogy egyébként olyannyira “megáldott” az ég, a rajzolás minden csínjával-bínjával, hogy még egy pálcika embert is képes vagyok elrontani. Nehéz elhinni, de valóban így van.

Gondolom, nem is hangzik valami érdekesen eddig a történet. Csak pár kusza vonal, ami valahogy mégis alkot egy egész valakit, a teljes valójában. Egy valóság-rajz, kontúrok nélkül. Ezek vagyunk mind. Akármilyen csillogó portrét is próbálunk kiállítani magunkról, az alapokhoz kell visszanyúlnunk. Anélkül csak egy hamiskás, de azért szépnek, és korrektnek tűnő végeredményt érünk el. Az a bizonyos összkép, ugye? Annyira rohadtul fontos. Egyébként tényleg az.

Jóleső tudni, hogy a külsőnk, és a belsőnk egyaránt klappol, egyszerűen így összességében rendben van. Kérdés az, hogy ezért a nagyjából okésnak tűnő “műalkotásért” mennyit erőlködünk, olyan görcsösen, hogy szinte belesajdul minden porcikánk. Hát igen, itt jön a fekete leves.

Mert valóban, szinte már szárnyalok én is, amikor érzem, hogy most (még, ha csak látszólag is), minden alkatrészem tökéletesen illeszkedik, oda, ahova kell. Jól nézek ki, talán még a kedvem is jó, és megvan az a kulcsfontosságú képességem is, hogy percek alatt fel tudom venni a fonalat másokkal, érdemben egy tök jó kommunikáció jön létre. Aztán igyekszem teljesíteni a rám háruló feladatokat, munka, tanulmányok, kapcsolatok terén is. És amikor marad egy perc kettesben magammal, valami bekattan, hogy a legmélyen bennem lévő dolgaim, a sor végén kullognak. Vagy még ott sem.

Tudjátok, ilyenkor jön az rész, amikor lepattog a festék, amivel olyan gondosan vontátok be magatokat a nap elején. Először a színek tűnnek el, aztán az éles kontúrvonalak is elmosódnak, és végül marad a valóság-rajz, a pálcika ember képében, ami legbelül egyébként egész nap próbált jelzést adni, és felszínre törni valamilyen formában. Az utóbbi időben jöttem rá csak igazán, hogy nem csak az a lényeg, hogy mindezt ne rejtsem el, hanem igenis vállaljam büszkén. Akkor is, ha másoknak ez túl meglepő, vagy kevésbé vonzó már. A lehető legnagyobb hibát követjük el, ha mindent, csak épp nem a rögös, nehezebb, ugyanakkor valódi érzéseinket, lényünket tárjuk fel.

• lélekhangok önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!