Néha a csend körülölel és a nyugodt percek emlékképeket vetítenek elém, én pedig ilyenkor csak arra gondolok: újra lennék gyermek. És akkor magam előtt látom a pirospozsgás arcú kislányt, aki egyszerre nevet és rohan megállás nélkül, hiába hívják a szülei vacsorázni.

Azt is látom, ahogy a kíváncsiság, mint egy lepel folyamatosan körüllengi őt, hogy nyitott a világ minden szépségére és kérdésére. Vajon a papa mit csinál, a többiek pedig miért beszélnek ilyen komoly hangnemben? Ezeknek a Barbie babáknak miért van mindig ilyen furcsa kezük, nem is értem, olyan, mintha az ujjaik egybeolvadnának. Bár ne kellene soha lefeküdni aludni, az annyira unalmas. Anya valamiért nem örül neki, ha összefirkálom a telefonkönyvét, pedig olyan szép színes. A falat is kiszínezném legszívesebben, pálcikaemberekkel díszíteném, sajnos az az egyetlen, amit le tudok rajzolni. Ami a rajztudásomat illeti, ez azóta sem változott.

Akkor még semmit sem és mindent is értettem. Azon tűnődtem, hogy lehetséges az, hogy a maminál mindig olyan isteni illat van, főleg, amikor valamilyen ünnep miatt gyűlt éppen egybe a család, és finomabbnál finomabb ételeket készített. Én mindig igyekeztem fent maradni legalább éjfélig karácsonykor, de csak álomba szenderültem, másnap pedig ott állt a fa. Ma már mosolyogva képzelem azt, hogy egyszer majd az én gyermekem is kitartóan próbál ébren maradni.

Akkoriban még szentül hittem, hogy a világ egy jó hely, és rossznak nincs keresnivalója benne. Akkoriban még béke honolt, és a papa kenyeret sütött, aztán azt gondoltam ilyen édes illat nincs még egy a Földön. Szombat reggelenként kakaót kaptam az ágyba és a legkedvesebb meséimet néztem. Elneveztem a mamáék szobáját „mozi szobának”, amikor új plazma tévét vettek. Ezt a mai napig emlegetik sokszor és jót derülnek rajta, éppúgy, ahogy én is. Lehet, hogy manapság, a méreteit tekintve, már egy kicsi tévének számít. Ki tudja? Akkor azt gondoltam ettől biztosan nincs nagyobb.

Annyi hercegnő, meg hős, vagy természetfeletti erővel rendelkező figura ugrándozott előttem, hogy megszámolni sem tudom. Mesenézés után pedig a legnagyobb gondom az volt, hogy a matricagyűjtő füzetemből hiányzik az úgynevezett „púpos” katica, aminek olyan dombornyomott volt a háta. Állandóan nyomogattam őket, sajnos volt olyan darab, ami ki is lyukadt, de akkor is ez volt a világ legnagyszerűbb érzése.

• emlékek érzések gyermekkor nosztalgia

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!