Tudom, hogy szenvedsz, de már nem érdekel

A tanácsom neked, ha lehetőséged nyílik megismerkedni még egyszer egy nagyszerű nővel, ragaszkodj hozzá, és soha ne engedd el. Talán szerencséd lesz, és a varázslat megtörténik megint, ahogy néha a filmekben szokott lenni.

Mert ugye te már találkoztál egyszer a Nővel. Velem. Azzal, aki örömöt hozott az életedbe, csak te magad sem hitted el még akkor, hogy megtaláltad azt a valakit, aki megtestesítette azt, akiről álmodtál. Az egyetlent, aki valódi, és őszinte volt veled. Azonban sajnos elkövettél egy hibát. Nem értékeltél igazán. Elpazaroltad az időt önmagadra, ahelyett, hogy felismerted volna, megkaptad az élettől a boldogságot. És tudom, hogy most már mélyen sajnálod.

Azt mondják, hogy soha nem tudja meg az ember, mi mindene van, amíg el nem veszíti. Veled is megtörtént, látod... És tudom, hogy te is ugyanúgy szenvedtél, talán még mindig szenvedsz, mint én a nő, sőt talán még mélyebben, és fájdalmasabban, csak te könnyebben el tudtad, el tudod a mai napig is rejteni a világ elől. A legnehezebb volt elismeri, milyen ritka, gyönyörű, és karizmatikus nő volt az oldaladon, akit az utadba sodort az élet. Azt mondtad mágnesességem elbűvölte az elmédet. Intelligenciám inspirált téged. Egy gyémánt voltam a számodra a rengeteg sok kristály között. De mégsem tudtál értékelni. Miután elveszítettél láthattad, milyen ritka is az ilyen nő a világon.

Persze utólag már te is rájöttél, hogy ezt a valódiságot, ezt a különlegességet nem biztos, hogy megint megfogod találni. Az anyagiak soha nem voltak fontosak, mert én csak téged láttalak, amikor rád néztem, azt a férfit, akibe bele szerettem. Most, hogy már hosszú idő óta elmentem, már te is tisztábban látod a képet. Hogy az én szerelmem, veled ellentétben tiszta volt. A személyiséged fogott meg. Soha nem kellett volna tökéletesnek lenned, csak ott lenni mellettem. Mert én ott voltam melletted. Értékeltelek, tiszteltelek azért, aki voltál. Tudom, hogy te is tudod, hogy azért a mi „kapcsolatunk” mély volt lelkileg. Mindig meghallgattalak, mindig érdekeltek az érzéseid. Tudtad, hogy nekem megnyílhatsz, elmondhatsz bármit. Mindig érdeklődéssel figyeltem a történeteidet, a megoldásokat a problémákra.

Szerettelek téged a hibáid ellenére. Szeretetem feltétel nélküli volt. Ha bármilyen gondod volt, a támaszod voltam. Képes voltam téged tenni az első helyre a prioritási listán magam helyett. Ritka, tiszta, és valódi intimitás volt közöttünk. Aztán veled együtt elvesztettem nemcsak egy szerelmet, de egy barátot is. Majd teljesen eltűntél az életemből. Levegőnek nézve, nem akartál semmit tudni rólam.

Most viszont, hogy magányos vagy, most, hogy nincs senki, aki tudni akarná, hogy vagy, akit érdekelné, milyen napod, volt, aki meleg vacsorával várna haza, megjelentél megint az életembe. Felkavarva ezzel egy hatalmas nagy állóvizet bennem. Nem tudod mit okoztál ezzel. Nem tudod milyen sebeket szakítottál fel. Tudod miért nem? Mert nem is érdekel. Szerinted minden úgy van jól, ahogy te csinálod. Tudom, mert ismerlek, most azt gondolod, elfogok ájulni attól, mert megint a színpadra léptél, mintha mi sem történt volna, folytatva onnan, ahonnan abba hagytuk. Na nem. Az a vonat már elment.

Ismerlek, ezért érzem, hogy szenvedsz. Érzem, hogy nincs helyén az életed teljesen. De már nem érdekel. És téged se érdekeljen az én életem. Már semmi közünk egymáshoz. Semmilyen formában ne keress. Mert már nagyon régóta elveszítettél örökre.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!