Látom, hogy fáj, tudom, hogy szenvedsz. Tudom, hogy fullasztó az üresség, ami körbe vesz. Elmúlott már minden, amire vártál. Megrémiszt, hogy nem tudod, mi jön most. Nem látod, hogy merre visz az utad tovább, nem érzed, milyen irányba. A legrosszabb az, hogy megkérdőjelezed azt is, hogy jön-e még valami egyáltalán. De hogy ne jönne, Kedvesem?

Kicsi a világ neked, szűkösnek érzel minden helyet. A rossz helyeken, ahol jártál, nem azért voltál, hogy azt gondold, ennyi az egész. Azért kellett arra menned, hogy tudd, létezik. De az is létezik, ahol még nem jártál, ahova menni fogsz. Ahol hidd el, nem érzel majd ürességet egy percig sem. Megérkezel majd, és végre kerek lesz. Tudni fogod, miért kellett ennyi ideig barangolnod. Amikor azt érezted, hogy minden íztelen, kifordítva se jó és hiába próbálkozol, nem az igazi: akkor te éppen tanultál valamit.

Azért, mert elestél párszor, azért mert nem sikerült párszor, ne gondold, hogy te ne lennél ugyanolyan nagyember, mint azok, akik most mutatják az utat. Azért tudják mutatni, mert elestek jó párszor, mert nem sikerült nekik jó párszor. Mert mind voltak ott, ahol te most. Érezték magukat üresnek, kifacsarva, hit nélkül. Ők is érezték kicsinek a világot. Én is, és te is. Mindegyikőnk. Te tudod, milyen mélyen lenni, tudod milyen szívedből zokogni, zsörtölődni, elégedetlennek lenni. Tudod milyen, amikor legszívesebben csak ordítanál. Egyedül is lennél, meg társaságban is, de igazából sehogy sem jó. Nincs szó, mi igazán nyugtatna, nincs ölelés, mi igazán szeretne. Sehogy sem jó, amíg belül nincs rend. De lesz rend. Aztán szétszóród még vagy ezerszer az emlékeid, fájdalmaid, boldogságod, hited. Elveszted még párszor azt, aki vagy, azt, akit már ismersz. Érzed majd azt a fullasztó érzést, újra és újra. Miért? Mert ami azután jön, az egyszerűen hatalmas, és mindig egyre csak hatalmasabb. Azért kell káosz, hogy rend is lehessen.

Az lehetsz, aki csak akarsz: nem vagyunk már kicsik, hogy hinni tudjunk ebben. De nem is hinnünk kell, hanem tudnunk. Tudni, hogy már rég a kezünkben az eszköz, akkor is, ha még nem tudjuk, hogyan használjuk. Már régóta ott van benned az a hatalmas erő, a csillapíthatatlan vágy, az akarás. Az a sok pozitív és negatív, amik tökéletesek együtt, amik mind érted vannak, mind téged szolgálnak. Azért fáj ennyire, mert még nem csinálhatod azt, amire hivatott vagy. Mert mindaz, ami benned van, még nem talált otthonra. És mert még fogalmad sincs, hogy merre van az az otthon.

Saját magad megkérdőjelezni, úgy mindenestől, óriási lecke. De honnan tudhatnád ki vagy, ha egyszer sem kételkedtél? Elbizonytalanít, felforgatja az egész világodat, és őrülten nehéz. Mégis örülök, amiért ezt kaptad. Mert olyan önismeret, önszeretet és lelki gazdagság előtt állsz, hogy azt el sem tudod képzelni. Fogalmad sincs, hogy ez kínkeserves nyüglődés milyen nyugalomhoz vezet. Egyik kisember sem tudta, mikor vált belőle nagy ember. Nem vették észre folyamatában a növekedésüket. Csak most, hogy már van mire visszanézniük, tudják, mire ment ki a játék.

Mondhat neked most bárki bármit, nyugtatni semmi nem fog igazán - nem nyugalmas dolog a változás. De ha Te nem is, körülötted sokan bíznak, és hisznek ebben a változásban. Tudják, hogy kezedben az eszköz, látnak téged mindenestül, és bíznak, ha kell vakon is. Mert nem kérdés, hogy sokra viszed, nem kérdés, hogy hatalmas és nemes célt szolgálsz. Nem kérdés, hogy ez a káosz most a legjobb dolog, ami történhet veled. Előtted az egész világ, és hamarosan Te is látni fogod. Tudni fogod. Gyémánt vagy, az egyik legszebb. Légy hálás, hogy csiszolódhatsz. Légy hálás kedves nagyember, hogy felnőhetsz saját magadhoz!

• érzések jövő magány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!