Korábban volt egy olyan teóriám, miszerint az érzelmek tisztasága pont abban rejlik, hogy egyenesen kiadjuk, mindenféle olcsó játszmázás nélkül. Később, ahogy telt az idő és persze nőtt a tapasztalatok száma, rádöbbentem koránt sem ilyen egyszerű ez a történet. De vajon miért is hazudunk sokszor a másiknak (vagy másoknak) az érzelmek tekintetében?

A férfiak és nők közötti gondolkodásbeli különbség egyértelmű lett így a 21. századra, sőt már jóval korábban. De annyi biztos, hogy bár mindenki másképp kezeli, az érzelmek sokasága mindenkiben közös nevező. Sokszor írtam már arról, hogy nem szabad elnyomni a bennünk zajló világot. Nem szabad óvatosságból visszafognunk azt, ami kikívánkozik. Mert annak az lesz a vége, hogy egy esős délutánon sírva fogod az illető arcába ordítani azt, ami a szívedet nyomja. Persze a másik majd értetlenül áll a helyzet előtt, és szíve szerint elmenekülne a saját otthonából, hogy ne kelljen egy káosz közepébe beleülnie. Amitől persze mi csak még dühösebbek, és igazából szárnyaszegettebbek leszünk, hiszen a fejünkben egy gyáva szemétnek akarjuk őt gondolni, de legbelül pontosan tudjuk, hogy óriási hibát követtünk el. És nem azzal, hogy ordítottunk, hogy sírtunk. Hanem azzal, hogy hazudtunk.

Hazudtunk magunknak, és a másiknak is. Úgy tettünk, mintha nem fájna semmi. Mintha minden úgy volna jól, ahogy van. Miközben a bennünk dúló háború már rég ott zajlik a lelkünkben. Agy kontra szív. Mi a franc ez az egész? Persze a tudatos magatartás koránt sem ezt jelenti. Elhittük, hogy baromi jól belejöttünk ebbe az egészbe. Mit nekünk a papírforma, kemények lettünk, nincs senki, aki helyettünk jobban csinálná. De kit is csapunk be valójában? Lehet hitegetnünk másokat, hogy ez egy materialista világ, ahol céltudatosan és megfontolt, jól megalapozott döntéseket kell hozni az érzelmi életünkben is. De valójában szart sem ér az egész, ha nem élhetjük meg igazán a vágyainkat, a szerelmet, szeretetet és szenvedélyt. Mi emberek különösen jók vagyunk abban, hogy felvegyük a hétköznapok álarcát. Hogy megpróbáljunk mások lenni. Talán jobbak, talán kevésbé érzőek. De hosszú távon ez nem vezet el minket oda, ahova mindenki el akar jutni… a boldogság állapotába. Szeretetet akarunk, de olcsó kalandokba megyünk bele. Szerelemre vágyunk, de hidegnek mutatjuk magunkat. Azt mondjuk, ő csak szexre kell, de valójában megtennénk bármit a szívéért. Nevetünk, mikor sírnunk kell, és sírunk, amikor nevetnünk. Mindezt miért? Mert rettegünk! Rettegünk attól, hogy valaki meglátja milyenek is vagyunk valójában. Hogy fény derül arra a „hatalmas titokra”, hogy bizony mennyire érzelmes és esendő emberek vagyunk mi is. Hogy valójában csak menekülünk a félelem és a fájdalom elől. Beáldozva ezzel a valódi érzéseket. Mikor fogjuk végre félredobni a maszkokat, és nyílt lapokkal élni az életünk napjait? Mert bár sokan a tagadásba burkolóznak, nem árt szem előtt tartani, hogy félig él az, aki nem meri megélni önmagát és az érzéseit.

Ha egyszer elengedjük a gondolataink szorító kötelékeit, akkor megismerjük az élet szebbik oldalát. Ahol van tiszta és szabad szeretet, ahol nem hazugságokkal borítják be a lelkünket. Nem szégyen érezni, és ha a félelmet elengedjük, akkor kinyílik a szívünk újra. Van az a pillanat, amikor borul minden. Ezen a ponton tartsd észben, hogy a félelemre, csak félelem felel. Ne élj a szürkében tovább. Elég a sablonos érzelmi színházból. Húzd ki magad, és mutasd ki, ha szeretsz!

• érzelmek hazugságok hálója lélekhangok szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!