A történet folytatódik, melyben egy jómódú család életét ismerhetjük meg, akik immáron 20 éve veszik fel a harcot nap, mint nap a különféle szenvedélybetegségekkel. Cigi, alkohol, gyógyszerek, drog. Mi vezetett ideáig? Hogyan romlott a helyzet évről-évre? Miként csúszik az ember egyre mélyebbre a szerekkel szemben? Van kiút? Ezekre a kérdésekre keresem én is, velük együtt, a válaszokat.

A Fiú: „Gondolom senkit nem lep meg, hogy "a csak még egyszer utoljára" című történet, ahol legutóbb abbahagytuk a story-t nem zárult le cukormázas hepienddel. De jó is lett volna. Isten tudja, hogy éppen hányadik alkalommal, és már megint min csúsztam el, egyszer csak azon kaptam magam, hogy Olaszországban találtam magam egy kőfejtőben. Radikális elvonókúra. Na, az nem semmi hely volt. nem elég, hogy egy büdös szót nem beszéltem olaszul, mások sem tudtak angolul. (Nem mintha akkoriban annyira penge lett volna az angolom.) Homályosan, de annyi van meg, hogy ott se cigi, se kávé, se zene, csak meló, kántálás és szörnyű emberek. Mondom. Radikális elvonókúra. Nem telt bele egy hét, olyan vízióim és hallucinációim lettek, melyeket reális valóságként éltem meg. (Jóval később Csernus dokitól tudtam meg, ez volt a delirium tremens.) Ott fogalmuk sem volt, hogy mi bajom, és mivel az agyondolgoztatás nem jött be, kitettek, mint macskát szarni. Levittek a cuccaimmal egy vonathoz és csá.

Nem is lényeges, hogy mennyit tekereghettem Olaszországban a táskáimmal és a vízióimmal, ami biztos, hogy Budapest helyett, Belgrádban kötöttem ki. Majdnem ugyanaz. Azt biztosan tudtam, hogy nem a Keleti, a Nyugati, de még csak nem is a Déli pályaudvaron vagyok, annyira még képben voltam, hogy nem azért nem ismerős a helyszín, mert sebtiben felhúztak egy Északit is. Monjduk nem is igazán az érdekelt, hogy hol vagyok, inkább az foglalkoztatott, hogy a vizionált birtokomban lévő drogot, valami PCPO3-at hogyan tudnám árusítani. Ahelyett, hogy a két bőröndnyi extra ruhámból profitáltam volna. Nem, én azt a váróban rábíztam valakire. Magyarul. Biztos értette. Mivel a képzelt drogból pénz ugye nem lett (meglepő), egy trafikossal ledumáltam, hogy az útlevelemre hitelezzen másnapig pár sört, meg egy doboz cigit. Nem ez volt életem legokosabb döntése. Pár nap, éhezős kóborlás következett, csodálkoztam egy kicsit a lebombázott házak látványán, de azt gondoltam, hogy a VIII. kerület utcáit rovom. A nem létező mobilomon ledumáltam egy talit a ciborámmal. Kis séta után meg is láttam az autóját, annak nekidőlve vártam, hogy kijöjjön a boltból végre egy kis kajával, mert már nagyon éhes voltam. Az autó tulaja ki is jött, én pedig, abban a helyzetben ugye jogosan, nekiestem, hogy mégis mit akar a barátom kocsijával. Érthető módon, valaki rendőrt hívott, akik kiérkezés után leigazoltattak, novemberben, egy szál pólóban én pedig csak a magyar személyimet és lakcímkártyámat tudtam felmutatni.

Persze bevittek a jardra, ahol előadtam, hogy a családdal jöttem Szlovákiába síelni. Seems legit, de azért hagytak egyet telefonálni csak azt nem mondták, hogy külföldi számnál be kéne ütni először a 99-et. A telefon persze nem sikerült, és egy hónapos elzárást kaptam. A vízióim nem szűntek, valamiféle koncentrációs táborba képzeltem magam. Az első bent töltött éjszakám után rögtön magánzárkában kötöttem ki, annak köszönhetően, hogy angolul, a szintén nem létező gyerekeimet és feleségemet követeltem a smasszerektől. Zárkanyitáskor bemostam egyet az egyiknek, jól megbotoztak, majd másnap az eü-n úgy nézett ki, hogy felismerték mi is lehet a bajom valójában. Kaptam gyógyszert, melynek hatására kitisztult a tudatom, és már külön tudtam választani az elmúlt napok hallucinációit a valós eseményektől. A többi rabtól megtudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, hogy miért és meddig. Az egyik angolul tudó futballhuligánt kértem meg; értesítse a családomat. Fonetikusan leírattam vele: „Fiatok, börtön, Belgrád, segítsetek!”. Elég népszerű voltam bent, mivel módosult tudatállapotomban a közutálatnak örvendő börtönőrt ütöttem ki, így kaptam cigit, pulóvert, kaját, sőt más jellegű árut is. Letelt az egy hónap, de a rendszerben félreadminisztrálták a nevem, így a magyar hatóságok és konzulátus nem tudta hol vagyok. Kivittek a kapitányságra, ahol felvilágosítottak, hogy ha 24 órán belül nem hagyom el Szerbiát, ülnöm kell még egy évet. Ez szombat dél körül volt, rohantam megkeresni a Magyar Nagykövetséget. Ott ki volt írva: Ügyfélfogadás hétfőn 8 órától. Azt hittem rosszul látok. De nem adtam fel, bíztam benne, hogy a családom felvette velük a kapcsolatot, tudván, hogy egy belgrádi börtönben sínylődöm. Addig csengettem, míg egy ott dolgozó, magyarul is tudó fűtésszerelő válaszolt a kaputelefonon. Ennek köszönhetően menekültem ki Szerbiából, még épp időben. A határnál azért volt még egy kis gikszer, csakhogy ne legyen unalmas az élet. A rendőrségi papírról hiányoltak valami pecsétet, de ha visszaküldtek volna, lejárt volna a 24 óra, és ezt szerencsére ők sem kockáztatták meg.

Így kerültem haza szerencsésen az olasz-szerb tripről, újabb élményekkel gazdagodva. Képeslapot bocsi, hogy neked sem küldtem."

Folyt. köv.

Krajnyik Cintia

• egy drogos naplója lélekhangok szerződés az ördöggel

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!