Közeledünk az év végéhez és mindannyiunkban akarva-akaratlanul egy furcsa érzés kezd mozgolódni. Olyanok vagyunk, mintha egy csapásra véget érne december 31-el az élet. Pedig könnyen lehet, hogy csak egy új fejezet kezdődik.

Ilyenkor kicsit bennem is elindulnak a folyamatok. Kicsit érzem, belül szorít a cipő, vannak még elvarratlan szálak. Zavar a tömeg és úgy érzem sokszor, mindjárt megfulladok. Helyénvaló ez? Hiszen végtére is most jön a szeretet ünnepe? Bennem a hiba?

Aztán rájövök, hogy az érzelmek elrendezéséhez sosincs tökéletes idő. Sokszor keressük a válaszokat, a miértekre. Nem értjük miért nem haladunk se előre, se hátra. Pedig a válasz pofonegyszerű, és nekem mégis évek kellettek, hogy erre rájöjjek. Pontosabban, hogy el tudjam fogadni. Mindösszesen annyi a kulcs, hogy lépni kell, cselekedni kell. Ameddig egyhelyben toporgunk semmi nem fog megváltozni. De hát szeretjük ezt, fürdőzünk az önsajnálatban, és mantrázzuk, hogy el van cseszve az életünk rendesen, pedig csak egy kis lépéssel hegyeket mozgatnánk, mégis amíg benne ülünk ebben a megrekedt szituációban, képtelenek vagyunk kívülről látni ezt.

Mindig is értetlenül álltam az olyan helyzetek előtt, ahol a szeretetről beszéltek, tettekben mégsem látszott a szeretetnek még csak szikrája sem. És azt hiszem így jutunk el oda, hogy jönnek az ünnepek és sokunkban mégis ott vannak azok a furcsa, megmagyarázhatatlan mocorgások a szívtájékon. Mert ilyenkor talán még erőteljesebben vágyjuk azt a bizonyos szívdobogtató boldogságérzetet. Ilyenek vagyunk, ez tart minket életben. Szükségünk van az érzésekre.

Nem hiszek a nagy szavakban, azt azonban az élet igazolta, hogy a szeretet az egyetlen út a boldogság irányába. Önszeretet és mások szeretete, egyenlő arányban, akkor is, ha a másik éppen nem ugyanezt érzi, nem ugyanazt mutatja felénk. A feltétel nélküli szeretet megtanít minket a türelemre és a befogadásra. És amikor arra gondolunk, hogy megszégyenülve, megsemmisülve állunk a szeretett férfi/nő előtt, akkor jusson eszünkbe, hogy soha nem szégyen az, ha kinyilvánítjuk az érzéseinket. Egy dolog biztos és ez az, hogy soha nem szabad természetesnek venni azt, hogy az, aki fontos számunkra, mindig jelen lesz. Nem. Sajnos az életben vannak olyan pillanatok, amikor már nincs újrajátszás, amikor nincs újabb alkalom kimondani, csak még egyszer, utoljára. Éppen ezért, élj tiszta szívvel és vállald önmagad. Vállald az érzést, vállald a gondolatot és lépj, cselekedj, hiszen félig él, aki nem mer…

Továbbiak itt és itt!

Mounaji Barbi

• boldogság érzelmek lélekhangok szeretet ünnepek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!