Mit mondhatnék még? Az ember sok mindent elvisel. Benyeljük a keserű pirulát, amikor arról van szó, hogy megéri az áldozatot. A gond csak az, hogy manapság már akkor is ugyanezt tesszük, ha a dolog már régen nem éri meg. Sőt.

A tisztelet szép dolog, különösen akkor, ha magunk iránt is gyakoroljuk. Valahogy azonban az évek és a csalódások során, félúton elveszítettük azt a bizonyos valamit, ami elég erőt adott ahhoz, hogy tudjunk nemet mondani. Hogy ki tudjunk állni magunkért és legfőképpen azt, hogy a saját érzéseinket érvényre juttassuk.

Amikor megszeretünk valakit, akkor természetes az, hogy szeretnénk a másikat boldognak látni. Boldognak, vidámnak és kiegyensúlyozottnak. És ennek érdekében nagyon gyakran mindent meg is teszünk. Elmegyünk, ha kell a legvégsőkig is, hiszen ha valaki fontos számunkra, akkor egyértelmű az, hogy érte szinte bármire képesek lennénk. Csakhogy olykor észrevétlenül az önzetlen odaadás átfordul abba, ahol már nem látjuk viszont önmagunkat. Amikor kérés és kérdés nélkül is alárendeljük magunkat a másik érzéseinek, hangulatának, véleményének vagy éppen szeszélyeinek.

Ezen a ponton fájó a felismerés, hogy a történet valójában már régen nem rólunk, vagy a közösen megalkotott egységről szól. A történet igazi szereplője kizárólagosan a másik fél lesz. Mi pedig valahol az árnyékában kullogunk mögötte, színevesztett módon, tartás és önbecsülés nélkül. Merthogy azt is odatettük. Oda, a többi közé, ahová a szeretetet, a törődést, a másik iránti figyelmet és az odaadást. Azt a fajtát, amiből nekünk már régen nem jár. Amit ha kell ezerszeresen is adnánk, ha tudnánk a szerepünket a másik életében. Ha éreznénk, számítunk. 

És sokszor a másik nem gonosz, nem rossz, egyszerűen csak nem veszi észre.

Nem látja, hogy már nem ragyogunk. Nem érzi, hogy már színünket veszítettük és nem tudunk azok lenni, akik egykor voltunk. Az az energiaáram, a nagy hullám, ami felkapta és megreptette. Ez már csak a múlté és helyette itt van a fakó, gyakran szomorú és csalódott mellékszereplő. Aki főszereplőből lett azzá, ami.

Egy napon azonban a felismerés felüti a fejét. A felismerése annak, hogy ez közel sem a boldogság. Ez nem igazi szeretet. Mert az igazi szeretet az adni akar és nem elvenni. Az igazi szeretet feloldoz és nem magába zár. Simogat, és nem szorít. A szeretet felemel és visszaadja azt, amit korábban veszni hagytunk. A tartást, az önbecsülést, a hitet és az önszeretetet. A szeretet az egyetlen út… a visszataláláshoz… önmagunkhoz…

• elfogadás lélekhangok önbecsülés szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!