Van úgy, hogy azt gondoljuk, a kapcsolat, amelyben éppen létezünk, az örökké tart. Tündérmesének, csodának, egy valóra vált álomnak hisszük, és hálát adunk érte az égieknek, akiktől ilyen meseszép ajándékot kaptunk.

Aztán ráébredünk, hogy mindez csak egy tünékeny illúzió, amelyben az érzéseink nem találtak viszonzásra, amelyben a tervek, az álmok, sohasem voltak közösek. Hibáztatjuk a szívünket, hogy miért nem tárta fel az igazságot, még azelőtt, hogy menthetetlenül elvesztünk volna a szivárvány színeiben, mielőtt a felhők felett lebegni kezdtünk volna, mielőtt teljes szívünkből szeretni kezdtük volna őt.

Azt mondják, hogy a nagy szerelmek meggyászolásához egy-két év kell, és még ilyenkor sem garantált, hogy teljesen elmaradnak az érzelmi földrengések. Ezek alapján nem túl kecsegtetőek a kilátások. Persze vannak, akiknek belép az életébe egy újabb szerelem, ami képes felülírni a folyton ismétlődő gyászos dallamokat, a szívünk sírását, a lelkünk depresszív állapotát.

Minden ember életében van egy igazi, és nincs több. Van, akiről hosszú időn át azt hisszük, hogy az igazi, aztán összetalálkozunk azzal a valakivel, aki valójában az igazi, és átértékeljük az igaz szerelem fogalmát.

A nagy szakítások számtalan kérdést vetnek fel az elhagyott félben. Ezek a kérdések gyakran önostorozóak, amelyben folyton-folyvást a saját értékeinket kérdőjelezzük meg. Majd egy idő után, eléggé hosszú idő után, hónapok elteltével, kezdünk rádöbbenni, hogy pusztán csak annyiról szól ez a történet, hogy nem mi voltunk az igazi a nagy Ő életében.

Hiába szeretünk valakit teljes odaadással, a szívünk minden dobbanásával, ha ez a valaki nem tőlünk vágyik gyermekre, családra, ha nem velünk szeretné megosztani az életét, körbejárni a világot, élvezni az élet tengernyi szépségét.

A szakítás elején még remélünk, hisszük, hogy ráébred, hogy egy őrült nagy tévedés történt, és visszatér hozzánk, majd ahogyan egyik nap követi a másikat, szépen ráeszmélünk, hogy ő új életet kezdett Vele, és boldogan éli a napjait. És ekkor már tudjuk, hogy bármennyire is fáj, el kell engednünk őt, a reményt, és ki kell várnunk, hogy elcsendesedjen az őrjöngő fájdalom.

„A remény halála a legnagyobb megváltás.” /Jojo Moyes/

• elengedés lélekhangok remény szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!