Szabad a lelkem

Izgatottságomban fel is borítottam persze a nevemmel mintázott Starbucks pohárban gőzölgő teát. (Nem szeretem a kávét, csak az illatát, amiről szerencsére a barátaim mindig gondoskodnak).  

 

Miközben igyekeztem felitatni a tócsát, megakadt a szemem az egyik magazin párkapcsolati tanácsokat jegyző rovatán. Pontosan ezen a mondaton: „Annak az érzékeltetése, hogy büszke vagyok a páromra ugyanolyan fontos, mint a szeretetem kimutatása”. Egymás után halmozott betűk sora volt és mégis kifacsarta a szívemet. Hmm, vajon büszke lennél most rám? Időnként szörnyen hiányoztál, de azt hiszem ez a feltett kérdés minden keserédes pillanatot – ami hozzád kötődött – felülmúlt. Tudod, az élet hozott magával boldogságot és feladatot, miközben igyekeztem küzdeni az álmaimért. Most végre karnyújtásnyira kerültem a célhoz... és Te nem voltál jelen. Nem oszthattam meg a kitörő lelkesedésem és örömöm veled, nem hallhattam a kitartásra ösztönző szavaidat és nem oldhattam a közelgő nyitástól való izgatottság okozta kislányos zavaromat, néhány humoros megjegyzéseddel. És a legfájóbb része az egésznek, hogy minderről nem beszélhettem veled. Nem mondhattam el az érzéseimet, mert egy tönkrement kapcsolat után állítólag nem illik. Ahogy az sem lett volna illendő, hogy túlságosan őszinte legyek, hiszen akkor oda a hőn áhított női büszkeség és tartás varázsa. Mellesleg gyengének tűnhettem volna és legyőzöttnek, mert túlzottan kötődtem. Ez a gondolatmenet extrán keserédes ízt hozott magával, minden végtagomra kiható nehéz érzéssel. 

 

Annyi bizonyos, hogy nem a kiömlött forró tea volt elfűszerezve, sokkal inkább az életem néhány szegmense. Merthogy elért a felismerés: tartás ide, büszkeség oda, a ki nem mondott szavak terhe egyszerre nyom le és feszít szét. Elveszi a lélek szabadságát és gátol, ahol ér, jelezvén azt, hogy nem lehet megúszni csak úgy, könnyedén. És, ha hiszed, ha nem, többé már nem akartam megúszni. 

 

Nem tudom honnan vettem a bátorságot, amikor tárcsáztam a fejből még tökéletesen felidézhető telefonszámot. (Érdekes, hogy az évszámokkal mindig gondban voltam, ezt a számot, ha akarnám sem tudnám elfelejteni...) Szerencsémre az üzenetrögzítő jelentkezett be, így kérdések és különösebb akadály nélkül tárhattam fel a mondandóm lényegét. Elmondhattam végre mindent, amit teherként cipeltem évek óta és szeretettel beszélhettem veled, vagyis inkább hozzád, mert mint a bejelentkezésnél említetted, két hétre külföldre utaztál.

 

A megnyitó napja csupa izgalom volt és várakozás. Már vagy ötödszörre ellenőriztem a termékek és szolgáltatások listáját, felváltva a frizurámmal, amikor hirtelen felbukkant egy futár, aki engem próbált megtalálni a készülődés forgatagában. Egy csokor meseszép rózsa tulajdonosa lettem, mellékelten kísérőkártyával, amin a következő állt: „Köszönöm az üzenetet! Ha hazaértem, keresni foglak. Sok sikert a megnyitóhoz, nagyon büszke vagyok rád! (: ”

Az egész napi izgatottság, valamint a váratlan üzenet meghozta a hatását: az örömkönnyek kiutat találtak sminket és közönséget nem kímélve. A pár percnyi szipogást pedig egy tehermentes, széles mosoly váltotta fel, és a nap egyik legmegnyugtatóbb, legboldogabb érzése: szabad a lelkem.

 

 

Garai Gréta 

Szólj hozzá a cikkhez