Sosem zavart az idő múlása. Gyerekként egy csodavilágban éreztem magam, és úgy hittem, sosem eshet bántódásom. Biztonságban voltam és, ha néha el is estem, egy óvó érintés mindig közbeszólt, pontosan akkor, amikor arra szükségem volt.

Persze az idő telt, de sosem állt be drasztikus, sorsfordító változás az életemben. Nem vesztettem el közeli hozzátartozót, nem csapott le a halál torokszorító jelenléte. Természetesen, ami elkerülhetetlen az előbb, vagy utóbb úgyis bekövetkezik. Hírek sajnos érkeztek, hogy közelebbi ismerősök, barátok eltávoztak az élők sorából. De én közvetlen, akkor sem tapasztaltam még meg, hogy milyen is ez.

Az idő azonban eltelt. A mostani karácsony volt az első, amikor úgy éreztem szívszorító, hogy el kell búcsúzni a nagyszüleimtől. Amikor igazán nehéz volt látni azt, ahogy a nagypapám ráncos, erős keze ökölbe szorul, és nem ölel sokáig, nehogy meglássam a könnyeit. Amikor az autó ablakán kitekintve nem azon elmélkedtem ki mit kapott, hogyan nevettünk együtt, vagy milyen mennyei volt az ünnepi menü, ahogy régen mindig tettem. Itt vannak. Ők, akiket szeretek. A nagyszüleim, a családtagjaim. Jelen vannak. Mégis, rá kellett jönnöm, hogy az idő elszaladt. Hogy az idő nem nekünk kedvez egy bizonyos életkor után, hogy az öregedés, és az azzal járó betegségek nem válogatnak.

Sosem zavart az idő múlása. Ezúttal viszont rám telepedett az igazságtalanság és a kétségbeesés érzésének lassan szőtt hálója. Mert látom azt, ami kézzelfogható, és azt is, ami nem az.

És bármennyire próbálok minden egyes fontos pillanatot magamba szívni, bármennyire próbálom elfogadni mindazt, ami ezzel az élet nevezetű úttal jár, nem bírom ép ésszel felfogni. Befogadni, elfogadni, hogy a mögöttünk lévő éveket már sosem kaphatjuk vissza. Hogy beütött a nagybetűs élet, és az a biztonságos közeg, ami óvott, védett nem örökéletű, ahogy régen hittem. Hogy a szorongás, a félelmek, a nehézségek nem szűnnek meg maguktól, hogy nincs, aki megmentsen.

Sosem zavart az idő múlása. De iszonyatosan szívszorító belegondolni, hogy egyszer csak kevesebb emberrel a hátam mögött lépkedek majd az úton tovább. Hogy csak a szívemben, az emlékezetem legmélyén bújnak meg az erőt adó, mindent felülíró szavak, érintések, élmények, és pillanatok, mert a fizikai valóság mulandó.

• elmúlás lélekhangok sors

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!