Van az a pont, ami a lelkünkből mindent elnyel. Abban a pontban nem marad más, csupán a rákényszerített erő, hogy mozdulnunk kell valamerre, különben darabokra hullik az élet körülöttünk.
Veszítettünk már el sok csatát, és hiába mozognak az emberek körülöttünk, mégis képesek vagyunk belesűrűsödni a magánynak egy olyan fázisába, ahol magunkba szorulunk. Képtelenek vagyunk alámerülni saját mélységeinkbe, ezért folyamatosan menekülő utakat kreálunk magunknak. Csapjuk a zajt magunk körül, társaságba járunk, mások problémáira és életére fordítjuk a figyelmet, vagy pedig többet dolgozunk, beleállunk egy olyan szokásba, amivel folyamatosan távol tartjuk a magányos percektől a figyelmet.
Csak azt nem vesszük észre, hogy mindezzel a meneküléssel vészesen közel kerülünk azokhoz a problémákhoz, amiktől rettegünk, szabályosan a foglyává válunk. Mert amitől menekülünk az a markában tart minket. Nem tudjuk, mi lesz velünk, ha egyszer szembenézünk saját rejtegetett félelmeinkkel, éppen ezért mindenféle függőség rabjaivá válunk, ami oldja a benn rekedt feszültségeinket. Képesek vagyunk az egész életet és a környezetünket hibáztatni az elrontott dolgokért, közben pedig pontosan tudjuk, hogy saját magunknak ássuk a gödröt. Következetesen szelektáljuk a helyzeteket magunk körül, hogy még csírájában se szülessen meg bennünk az a szituáció, ami már egyszer megégetett minket. A sebezhetőség nem bűn. Valójában nem ártunk senkinek azzal, ha kivonjuk magunkat a forgalomból, hiába hagyunk hátra nyitott kérdéseket vagy nagy drámákat, ám nem vesszük észre saját egónk pusztító erejét. Már fel sem tűnik a folyamatos félelemtől összeszorult suttogás a fejünkben, ami folyamatosan irányítja a lépéseinket egyre távolabb a félelmeinktől.
Azt hisszük erősek vagyunk, miközben csak lakatot zárunk a kitörni készülő vulkánra. Nem tudunk sokáig visszaszorítani egy tomboló természeti erőt a lelkünkben, így hamarosan megoldhatatlan betegségeket kreálunk magunknak, hogy aztán még jobban behúzódjunk önsajnálatunk és szerencsétlenségünk tudatába. Végül már nem látunk ki a páncéljaink alól, amit magunkra húzunk, és megbélyegezzük lényünket azzal, hogy úgy azonosulunk a problémával, hogy „beteg vagyok”, „ilyen vagyok” és „sosem változom”, „most már semmi sem lesz ebből”, vagy „elrontottam az életem”. Látunk számtalan feladott harcot, félbehagyott próbálkozást, elcsúfított életet, és kifakult tekintetet. Miért érné meg belenézni a tükörbe? Mi értelme lenne szembemenni mindazzal, ami felemészt minket, ha csak rá gondolunk? Mit profitálunk abból, ha kirakatba tesszük a szívünket? Közelről sem hangzik csábítónak szembenézni velük. Mindannyian sebeket őrzünk mélyen a szívünkben, amit nem osztanánk meg önmagunkkal sem, nemhogy a világgal. Bizalmatlanok vagyunk és megkeseredettek. Innen, a sötétség pereméről nem látjuk a kiutat élethelyzeteinkből, csak azt érezzük, hogy valamit menet közben ott felejtettünk valahol az egyik állomáson, és már mérföldekkel távolabb száguldottunk önmagunktól. Amikor a tükörbe nézünk, már nem ugyanazt látjuk, amire valójában vágytunk, hanem azt látjuk, amit kaptunk az élettől.
Sose felejtsük el, hogy nem ezért születtünk ide. Nem az emlékeink határoznak meg minket, hanem a tetteink. Nem a fájdalommal vagyunk azonosíthatóak, hanem azzal, milyen emberré váltunk az úton. Ha valami nem okoz elégedettséget az életünkben, azzal, hogy elutasítjuk magunkat, még tovább rontunk a helyzeten. Minden az adott pillanatból indul ki.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez