Nem mindenki történetében vagyunk olyan fontos szereplők, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Fájdalmas igazság ez, de sajnos nem árt vele szembenézni.

Sokszor azért csalódunk, mert azt várjuk a másiktól, amit mi adunk neki, fáj, hogy nem számíthatunk rá, amikor mi mindig ott állunk az első sorban, neki drukkolva.

Nehéz lenyelni ezt a keserű pirulát, de valahogy meg kell tanulnunk, hogy nem tudjuk kiszámítani az emberek reakcióit, érzéseit, és pont ezért csak a sajátunkra van befolyásunk. Néha fájdalmasan csattan rajtunk a felismerés, hogy amíg mi féltve őrzünk egy barátságot, addig a másik már rég egy másik polcra helyezett minket. Ha pedig nem tudunk beolvadni a 21. századi normák közé és még mindig bízunk az emberi empátiában, akkor sajnos az egyet jelent azzal, hogy sok meglepetés ér.

Ilyenkor pedig mantraként kell magunkban mondogatnunk, hogy csak a saját reakciónkért és a saját boldogságunkért vagyunk felelősek. Az elmúlt időszakban rengetegszer helyeztem más elvárásait, óhajait a saját vágyaim elé, mert úgy gondoltam, hogy ez így helyes, hogy más is ezt tenné. Sokszor azonban csak akkor derül ki, hogy ez nem így van, amikor nekünk is szükségünk lenne a támogatásra, de leginkább csak magunkra számíthatunk.

Én szeretnék naiv maradni és hinni az emberi jóságban és abban, hogy amit adok jó, egyszer visszatér hozzám. Még tanulom, hogy hogy helyezzem előtérbe magam a lelki nyugalmam érdekében és bízom benne, hogy napról-napra kevésbé veszek magamra dolgokat.

Hogy egyre kevésbé tud kizökkenteni a nyugalmamból, ha nem azt kapom, amit adok.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• elfogadás elvárások lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!