Nem lehet boldogságot venni

Órák teltek el, majd napok. Csak nyeltem az orvosságot, és egyre izgatottabb lettem, mi történik majd. A szobát elsötétítettem, a telefont kihúztam, hogy senki ne zavarhasson. Rezzenéstelenül, behúzott hassal, lélegzetvisszafojtva vártam attól a kis szelencétől életem megváltását. Mindent elfelejtettem magam körül. Nem ettem, keveset ittam, alig beszéltem.

A keserű kanalas persze nem hatott. A boldogság íze különben hogyan is lehet keserű? Visszavánszorogtam a patikába, mint egy házsártos, unatkozó nyugdíjas és reklamáltam a soha meg nem érkezett, jótékony hatás miatt. A patikuskisasszony hunyorogva vizslatott, mint valami félőrültet, közben a fejét csóválta! Felhívta figyelmem az üvegcse hátoldalán elrejtett apró betűs részre.

Legnagyobb meglepetésemre nem volt semmi érdemleges a használati útmutatóba szedve. Nem állt ott semmi különös, érthetetlen dolog. És az összetevők között sem volt elérhetetlen. Egyszerű alkotókból tevődött össze. Olyanokból, mint a csodavárás, vagy egy gyermek mosolya. Szines lufik szemkápráztatásra, hangos nevetések, napsugár. Ilyen és ehhez hasonló hétköznapi dolgok. Ki voltam akadva. Ezért a sok hasznavehetetlen micsodáért fizettem egy vagyont, amik egyébként is ott vannak körülöttem? Csak ki kell nyitni a szemet és az ajtót. Tényleg itt volt minden kellék a kezem ügyében, én pedig busás összeget hagytam az orvosságért. A kisasszony mosolyogva rámnézett, - most láttam csak milyen szép volt! Asszonyom, hát maga nem is tudja? Nem lehet boldogságot venni. Mert a boldogság mindig is ott volt az ember birtokában! Csak ott legbelül, még nem kereste senki, soha.