Már nem akarok futni a másik után. Pedig volt már,hogy megtettem, de minden ember életébe elérkezik egy pont, amikor kívülről meglátja önmagát és rádöbben, hogy minden, amit korábban gondoltam az érzésekről, egészen másképpen van.

Vannak azok a kapcsolatok, amiknek nincs címkéje, és a kezdetekkor ez még bőven élvezhető is. Hiszen az érzelmek idővel alakulnak és nem is kell semmit rögtön az elején keretek közé szorítani. Ezek a félig-kapcsolatok, amikben megélhetjük a mélységet, magasságot, és amik a leginkább a peremre szorítanak minket, kis időt váratva.

Mert egy idő után belép a szív is a történetbe.

Az igazi baj mindig ott kezdődik, amikor elvárásokat támasztunk valami felé. Márpedig az érzelmek akarva-akaratlanul is kikényszerítik belőlünk ezt a fajta szorongató érzésköteget. Az ego és minden egyéb bennünk munkálkodó múltunk hozadéka, azt mondatja velünk, hogy ez nem elég. Szenvedni kezdünk abban, ami előtte a jó és boldog pillanatokat okozta számunkra. Már nem kényelmes, mert már nem tudunk görcsmentesen lenni.

Mintha valaki ráült volna a mellkasunkra és azt mondaná: „Ez jár neked, szenvedj, ennyit érsz ebben a történetben.” És én is gyűlöltem ezt az érzést. Harcoltam önmagam ellen, az érzések ellen és a másik ellen is. A nevetést, a boldog, mámoros perceket felváltották a sírással és a "drámával" eltöltött időszakok. És persze egy idő után látod a másik arcát. Látod, hogy már nem akarja a nyomást. Nem kell neki ez a cirkusz. Még ha legbelül tudja, hogy pontosan annyira okozója ő maga is a dolognak. Hiszen egy kéz nem tapsol. Ketten kellettünk ehhez. Ketten építettük fel, majd ketten tettük tönkre azt, ami volt.

Egyszer azonban az ember ráeszmél önmagára.

Rádöbbensz arra, hogy reggel felkelsz és a gyomrodban ott az a szorító érzés. Hogy hányingered van. Az arcod fakó, a szemeid feldagadva a sok sírástól. Fogytál is, szarul nézel ki. És akkor belenézel a tükörbe és megkérdezed magadtól, hogy mégis mi a francot csinálsz?

Ez nem te vagy. Te nem ennyi vagy! Ez csak az egod utolsó, olcsó játszmája veled. Mert a szív az szeret és harcban áll az elménkkel, igen. De ha szeretem őt, akkor szeretem úgy is, hogy nem könyörgöm már a szeretetéért. Nem akarom megerőszakolni a lelkét azzal, hogy kikényszerítek belőle egy félig talán hazug érzelmet. Az elvárások megölik a boldogságot. És én is pontosan ezt tettem. Ez volt az én hibám. Hogy mi volt a övé? Az, hogy természetesnek vette, hogy mindig ott leszek. Hogy mindig lesz kit odahúznia, ha a lelke sóvárog egy érzés iránt. Hibáztunk. Nem értékeltük eléggé egymást. 

• döntések ego elengedés érzelmek kapcsolat lélekhangok szeretet szeretetnyelv

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!