Hajlamos vagyok elveszni a részletekben. Különösképp azokban, amelyek Hozzád köthetőek. Nem értem, hogy lehetnek valakinek olyan kedves, világító szemei, mint Neked? Hogyan lehetséges az, hogy minden alkalommal, amikor magadhoz vonsz és elveszek az erős, izmos tested ölelésében, én magam is felolvadok? Miért gondolok arra, ennyi idő elteltével is, miközben éppen felöltözöl, vagy alszol, hogy ugye nem veszíthetlek el?

Nézlek, és én egyszerűen csak gyönyörűnek látlak. Úgy ahogy vagy. Nehéz körülírni azt a különös érzést, ami akkor kerít hatalmába, mikor rájövök: A lelked is szikrázóan szép és ez megmutatkozik a fizikai valóságodban is.

Szóval nem könnyű, még csak elképzelni sem, hogy akármilyen csorba is essen ezen a képen. Pedig ez csak egy apró része a nagy rengetegnek. Látom a lecsupaszított mivoltod, azt is, amit az emberek nagy része lehet nem tökéletesnek titulálna, és azt hiszem, ilyenkor még jobban beléd szeretek egy kicsivel.
Látom, amikor félsz és szorongsz, amikor beteg vagy, amikor kétségbeesel, vagy amikor végtelenül fáradt vagy és csak a párna nyugalmat adó érintésére vágysz. Én látom mindezt. Arra gondolok minduntalan, bár életem végéig részese lehetnék az érzelmeid és a benned lévő gondolatok - legyenek azok bármilyenek is, - széles skálájának, mert enélkül csak egy sivár, kietlen sivatag várna rám. Mert ezektől én magam is több leszek és tanulok. Mert szeretnék hozzájárulni a fejlődéstörténetedhez.

Szomorúan konstatálom, hogy az emberek a rózsaszín köd elhalványodásától kezdve másképp állnak a másikhoz. Kezd megkopni a máz, így hát rájövünk, hogy a mellettünk lévő személy is retteg. A másik is hibázik, csinál hülyeséget, szenved mentális betegségektől esetleg A másik is szorong, vágyik az elismerésre, a szeretetre, a másik is kerülhet padlóra.

Mit tesznek ilyenkor az emberek mégis sokszor? Szánalmasnak titulálják azt, aki romokban van, sőt még egy utolsó, jól rögtönzött ütést is bevisznek neki? Bár a földön vánszorog, mégis belé rúgnak egy utolsót? Miféle szerelmi kapcsolódás ez? Hol van az bizonyos humánus emberi nexus?
Hatalmas tragédia ez. Nem csoda, hogy annyi meggyötört, szenvedő lélek vonszolja magát a mindennapok során. Nincs már bennük hit. Sem a szerelem, sem saját maguk kapcsán.

Érdekes paradoxon, de pont az előbb említett nehézségek által látlak a leghitelesebbnek, a számomra legvarázslatosabbnak. Nem gyengének látlak ilyenkor, csak igazinak. Azt az álláspontot erősíted meg bennem, hogy ember vagy és másként nem is lehet létezni. Azt, hogy nem játszod meg magad és ezáltal egy rendkívül erős bizalmi kötelékben részesítesz engem is.
Hogy mire vágyom? Csakis arra, hogy soha ne változz meg. Mert valódi vagy, mert emberi vagy. Ahogy mindannyian. Ha ennek tudatában kezelnénk a konfliktusainkat és bánnánk embertársainkkal a világ egy sokkal szebb hely lenne.

• lélekhangok szerelem szeretni valakit

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!