Vajon felér-e bármelyik fóbiánk azzal a tudattal, hogy szeretetkapcsolataink végesek? A mindennapi rohanásban sokszor észre sem vesszük, de amint megállunk, és egyedül maradunk a gondolatainkkal; amikor nem szól sem a rádió, sem a TV, amikor nem temetkezünk bele egy filmbe, azért, hogy lecsitítsuk az elménk; ránk tör az a bizonyos szörnyen hiányzol érzés. Hiányzol, mert a lelkem egy darabját vitted magaddal a messzeségbe, és ez a darabka nem pótolható, nélküled.

Az emberek átszáguldanak az életünkön, valaki hosszabban elidőzik mellettünk, de végtelenül dühítő, hogy végül tőle is búcsúznunk kell. Nincs olyan opció, hogy mindörökké veled, mert nincs mindörökké, vagy ha van, senki sem tudja, hogy képzelje el, mert agyunk csak az evilági lét határát ismeri, a többiről csak lelkünk álmodozik, ha mer.

Veszteségeink közül legszívszaggatóbbak azok a kapcsolataink, amikből sosem lesz még egy, még csak hasonló sem. Vagy mindegyik szeretetkötődésünk ilyen? Hogy fogadhatnánk el a búcsút, ha úgy érezzük, nincs még itt az ideje?

Igyekszem tanulni minden hibából, ami váratlan elválásunkat előzte meg, de folyton ugyanabba a folyóba lépek. Olyan vagyok, mint egy hullámvasút, ami minduntalan ugyanazon a pályán halad, időnként stabilan és egyenesen, majd a kisiklás határán dupla csavarral megindul lejtőmenetben. Így tovább, körbe és körbe, egyszer fent, majd újra a mélyben.

Ez a nap is ugyanolyan, mint a többi, csak ma szüntelenül ott motoszkálsz a fejemben. Sokszor volt már így, talán mindig így lenne, ha nem foglalnám le magam ügyes-bajos teendőimmel. Ilyenkor hirtelen megrohannak az emlékek, minden, amit veled éltem meg. Érzem a közelséged, időnként az illatod is fel-feldereng, és jó érzéssel tölt el, hogy elképzelt jelenléteddel simogatod a lelkemet. Majd megrémiszt ez a skizofrén állapot, a visszafordíthatatlanság félelmével való küzdelem, hogy annyi mindent tehetnék ellene, de mégsem teszem.

• búcsúzás elengedés fájdalom szeretet szív

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!