Nem iszol chilis, mangós limonádét. Az már túl sok neked. Hamar kell a legfontosabbakat ledarálni, mert nem érsz rá, és amúgy is fáj a derekad. Fészkelődsz, és ahogy kinyitod a könyvem az első oldalon, először figyelsz rám igazán. Az érdekel ki az kinek ajánlottam. Most felém fordulsz és egyenesre húzod a hátad, közben felszisszensz. Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak, hogy is foglalhatnám össze azt ki is Ő, egy chilis limonádé mellett, meg amúgy is fáj a derekad.

- Valaki, aki nagyon fontos volt az életemben - mondom.

Erre még jobban kihúzod magad és látom, hogy azon teker az agyad, hogy tudnál-e úgy birtokolni, hogy csak a tiéd legyek? Meg, hogy vajon fogok-e a vágyaknál többet érezni? Mert megérzed, hogy érzek és van lelkem. Nem választom el a testemtől. Arra gondolsz, hogy ha lehet, múltam se legyen, ne legyen rajtam semmi nyom mit mások hagytak, mert még a gondolatot sem tudnád elviselni, hogy valaha, valaki belém költözött.

Zavarodban elvéted a kávéscsészét és belekortyolsz a mangós chilibe. Persze ízlik, látom az arcodon. Tudtam, hogy szeretni fogod. Majd mivel nincs időd - vagy lehet, hogy van, de ragaszkodsz ahhoz, amit így elsőre adtál nekem - gyorsan mesélnem kell arról mi, és miért van így az életemben. Közben a könyvem lapozgatod, rám sem nézel, és én úgy érzem magam, mintha felelnék a múltamról. Pedig már csak egy jól megtanult szöveget mondok fel pontosan, szóról-szóra, és már nagyon unom. Néha belekérdezel. Rezzenéstelen arccal darálom a válaszokat. Évek alatt felfedte magát az igazság, már nem is fáj. Nem azért mert nem döglöttem bele, hanem pont azért, mert beledöglöttem és újjá is születtem. Na, ez az, mit nem adnék semmiért!

A limonádét szürcsölni kezdem, a narancsot kézzel kihalászom, és a héjból kieszem. A szemem összeszorítom. Igazából ez az íz sokkal jobb, mint ez az egész, ahol te nem iszol chilit, én meg nem gondolkodom azon, hogy illik-e narancsot kézzel enni nyilvános helyen. A narancs és a döbbeneted közötti szünetben, történetembe oda jutok, hogy már ezt is csak információ szinten tudom kimondani:

 - És akkor elég lett! Tudtam, hogy össze-vissza megcsal.
- Honnan tudtad?- kapod fel a fejed, és abban a pillanatban meglátom azt a mély szomorúságot a szemedben, amitől elakad a lélegzetem. Belém mar.
- Éreztem. Mindent érzek – válaszolom.
Erre a mondatomra valahogy végre igazán jelen leszel. Fészkelődsz. A könyvem becsukod. A kávéd utolsó kortyát legurítod a torkodon és arrébb húzódsz, pedig addig összeért a karunk.

 - Érzed...- mondod nagyon lassan.

Ebben a szóban benne van minden rémületed, hogy olyan nőre kezdtél vágyni, aki annyira szerethetne, hogy sejt szinten érezné, mit élsz. Akinek nem kell kutatnia (nem is tenné, mert rád hagyná, hogy megéld mi még megélendő) egyszerűen csak tudná, érezné a lelked. Látom, ahogy beleborzongsz annak a lehetőségébe, hogy megélheted a szeretet azon szintjét, hol az érzékek nem a félelem, hanem a szeretet kulcsával nyílnak. Erre vágytál mindig. De hirtelen, vágyálmodat a szemem láttára roppantja össze a szorongásod, hogy bár játszhatnál, csalhatnál, hazudhatnál tovább, mégsem bírnád elviselni, hogy elveszem az ebből szerezett vélt erőd. Csupán csak azzal, hogy tudom, mert érzem. Veszekedés és hangos szó nélkül, csupán azzal, hogy annyira szeretlek, hogy érezlek. Érzem minden rezdülésed. A szemedben vágyak és lehetőségek villannak. Egy olyan jól ismert életről mesélnek, minek minden játékát tudod. Unod, de még is csinálod. Mert ehhez szoktál, és én túl erős tükör lennék neked, mi megmutatná, mennyire szenvedsz attól az élettől, amit élsz. Miről hiszed, hogy így jó, de érzed, hogy nem.

• érzelmek kötődés lélekhangok lelki társ megcsalás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!