Miért nem tudjuk kielégíteni egymást?

Csak a jó ég tudja miért jelent megoldhatatlan problémát kielégíteni egymás alapvető igényeit, vágyait. Ezzel az egyszerű kérdés felvetéssel indultam a megoldás irányába: mi is a nők és mi a férfiak elvárásai egy kapcsolatban? Mivel csak a saját női fejemmel tudok gondolkodni és a hitelesség is úgy kívánta, a férfi oldal igényeiről személyesen kérdeztem meg az érintetteket.

A válasz szinte minden esetben ugyanaz volt: legyen rendszeres, jó szex; folyamatosan biztosítsák számára a komfort zónáját (meleg étel, tiszta lakás, családi ügyek automatikus intézése a háttérben); ne idegeljék őket otthon, munka után hülyeségekkel, mélyenszántó (számukra nem létező) lelki problémákkal. Hallgassák meg őket szépen, csendben, ha valami bajuk van, vagy ha gyengék lennének és támogatást várnának (az elégedetlenséget és a felháborodást mellőzve), na meg jól esik, ha néha megsimogatják a fejüket és hozzáteszik, hogy: Csodálatos férfi vagy drágám, olyan jó, hogy támaszkodhat Rád az egész család! Csak ennyiről van szó – mondják értetlenül, széttárt karokkal a férfiak, igazán nem sok és semmi esetre sem teljesíthetetlen a lista.

És mit szeretne a nő? Szép otthont, amit rendben tarthat, ahol ő lehet a főnök; kedvességet, babusgatást, elismerő, dicsérő szavakat; szexet akkor és olyat, amilyenhez épp kedve van (ha szerelmeset, hát legyen az, ha szenvedélyesebbet, történjen úgy); elegendő pénzt a családi kasszában ahhoz, hogy egy picit kényeztetni tudja magát, hogy rendszeresen elmehessen fodrászhoz, uram bocsá' kozmetikába, körmöshöz, néha vehessen magának egy-egy új ruhát, bizsut. Szervezzen a férfi izgalmas, ötletes programokat és hogy hallgassák meg a "lelki eredetű eszmefuttatásait", ha nem is mindet és nem is állandóan, de néha egy kicsit figyeljenek oda az aggodalmaira, még ha feleslegesek is és nyugtassák meg, hogy nincs semmi baj. Véleményem szerint egyik kívánságlista valóra váltása sem teljesíthetetlen feladat, de akkor miért nem teljesítjük egymás vágyait? Talán azért nem, mert mindketten a másikra várunk, hogy először ő járjon a kedvünkben, ő kényeztessen minket vágyaink szerint, aztán ha elég jól teljesít, akkor majd mi is megteszünk ezt-azt. S mivel egyikünk sem akarja vállalni a kezdeményező szerepét, szinte már az első pillanatban kudarcba fullad a közös vállalkozás. Hivatkozhatunk arra, hogy mi már olyan sokszor csalódtunk, annyi kudarc van a hátunk mögött, hogy mi már csak kapni akarunk. Annyit adtunk, hogy ha csak a felét kapjuk vissza is elégedettek leszünk. Szeretetre, megértésre, csendes kis családi fészekre vágyunk, adja meg valaki nekünk ezt a keveset és lehetőleg úgy, hogy semmit ne kelljen tenni érte!

Szinte garantálhatom, hogy ez a vágyunk így, ebben a formában nem fog megvalósulni. Tudom, hogy fáradtan, reménytelenül, erőtlenül nehéz megtenni az első lépést a másik irányába, de nem lehetetlen. Sőt! A "semmiből" is lehet adni! Ha felfedezzük, hogy "csak" hitetlenek, motiválatlanok vagyunk és belefáradtunk abba, hogy ugyanazt a kört futjuk állandóan és "elég" ha másképp csináljuk a dolgokat, ha másképp gondolkodunk, ha megpróbálunk hinni más lesz az eredmény is! Egy próbát mindenképp megér, de akkor tényleg csináljuk másképp! Esetleg vegyünk erőt magunkon és kérdezzünk meg valakit, aki ezt jól csinálja!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!