A félresikeredett kapcsolataink, a világban tapasztalt akadályok, mind-mind visszavezetnek az elsődleges belső konfliktusunkhoz, az önszeretetünk hiányához. Ez ma már egy tömeges problémává nőtte ki magát. Nem vagy egyedül, ha te is éltél már meg hasonló érzést, vagy küzdesz önmagaddal. Van ebből is kiút, ha elindulsz befelé azon az úton, amerre ezek az érzések akarnak vezetni.

Ha őszinte vagy magaddal, akkor valószínűleg elismered, hogy volt legalább egy olyan pillanat az életedben, amikor utáltad magad. Végülis csak ember vagy. Ellenben ez az érzés, teljesen önazonossá válhat bennünk, ha tovább növesztjük és nem foglalkozunk vele.

Érdemes őszintén észrevenni és beismerni, hogy ha ez nem csak egy pillanatnyi önostorozás, hanem komoly lelki teher számodra, mert akkor tudatosan segíthetsz magadon.

Én is gyűlöltem magam. Semmi sem volt elég jó, amit tettem, ahhoz, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak, hogy azzá a személlyé váljak, aki lenni akartam.

Aztán egy ponton túl, a világomban tapasztalt csalódások, akadályok felnyitottak a szemem és önként elindítottak egy belső öngyógyító folyamatot. Ráeszméltem a saját hazugságaimra és arra, hogyan és mikor fordultam el önmagamtól. A mutogatásból eljutottam az őszinte és felelősségteljes szembenézés állapotába, ahol be kellett ismernem, tetszett vagy sem, azt kaptam, amit főztem.

Mindaz, amit nem fogadtam el magamban, amit erőnek erejével elakartam magamban nyomni, az belülről emésztett és a külvilágból mért rám néha fájdalmas csapásokat, de csak azért, hogy vegyem már eszre, nem menekülhetek el önmagam elől. Olyan mércék, tulajdonságok, gyengeségek voltak ezek, melyeket tévesen ítéltem meg magamban hibaként, csak mert a tökéletesség illúzióját hajszoltam. Végül ezen a belső úton keresztül emeltem a vélt gyengeségeimet, a sajátos erényeimmé és értékeimmé.

Ha az ellen harcolsz, aki vagy, akkor olyan, mintha kiakarnád írtani magad a létezésből. De hiszen miért is tennéd? Miért gondolnád, hogy hibás vagy? Életet kaptál, úgy vagy tökéletes ahogy vagy. Néztél már szét a természetben, milyen apró csodákat alkotott az élet? Ha igen, bizonyára tiéd már a felismerés is, hogy milyen tökéletes rend van az élet teremtésében. Akkor miért gondolod, hogy nálad a teremtésnél valami hiba csúszott a számításba?

Olyan mintha a pipacs azt mondaná: „Nem, én nem fogom megmutatni önmagam, bezárom a szírmaimat és nem nyílok ki, mert szerintem csúnya vagyok és törékeny, és különben is, a tátika sokkal szebb és illatosabb nálam. Addig nem fogom magam szeretni és megmutatni, amíg nem leszek legalább olyan, mint a tátika!”

És ezzel a pipacs megfoszt minket attól a csodálatos szépségétől, és tanulságától, hogy ez gyönyörű, törékeny virágszál, milyen ádáz helyeken is felbukkanhat, mint egy apró kis reménysugár. Vagy gondoljunk csak a pipacs mezők ámulatba ejtő látványára.. milyen kár lenne, ha a pipacs tényleg nem akarna kinyílni.

Ha magad ellen párbajozol, és önmagadat próbálod elnyomni, te vagy, aki szabotálja az univerzum tökéletes teremtését, akit benned, általad, életre hívott, hogy a lényedet áramoltasd. A világ és benne mindenki, a tökéletes rend szerint, addig fog az orrodra koppintani, amíg nem töltöd be a neked szánt szerepet, amíg nem szeret és vállalod fel önmagad.

Mind kapcsolódunk és segítjük egymást ezen az úton, így vagy úgy. A teljességünk megélésére ösztönözzük egymást. A legnagyobbnak vélt ellenségeink vagy azok a társaink, akik a legnagyobb fájdalmat okozták nekünk a múltban, valójában a legtöbb hálát érdemlik, mert ők is csak tették a dolgukat velünk szemben, azért, hogy önmagunkra ébredjünk.

Miért gyűlölöm magam? Miért gyűlöljük néha magunkat?

Lehet a múlt az oka, hogy utálod magad. Talán valamit a mai napig nem bocsájtottál meg magadnak.

Lehet, hogy a múltban egy kihívás, ami az utadba került, kudarcba fulladt, és ennek a kudarcnak az emléke, a mai napig kísértenek. Vagy talán úgy érzed, mintha az utóbbi időben elutasított volna mindenki. Ha magadba nézel, ki utasított el téged először?

Az igazság az, hogy mind megtapasztaljuk a kudarcot, a kapcsolataink veszteségét és ezek mind megkérdőjelezik az önértékelésünket. Pedig nem kellene, hogy emiatt önmagunkat ostorozzuk. Bármilyen furcsa, az életben semmi sem történik véletlenül, ok nélkül és ennek téves következtetése, hogy mi hibáztunk. Bármi is történt, előbb vagy utóbb, mindig kiderült, hogy tettük, amit tennünk kellett, mert akkor és ott arra szükség volt, hogy tovább haladjunk a kijelölt utunkon.

• magány öngyógyítás önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!