A legtöbb ember életében van legalább egy olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy megcsömörlött, nem halad, csak áll, és voltaképpen nem is tudja, merre kellene indulnia. Nem lát fényt és színeket, csak a hétköznapi rutin szerint teszi a dolgát, és közben egyre jobban elmélyül a szürke semmiben.

A megrekedtség érzése egy kifejezetten kellemes állapotú életben is megjelenhet. Annyiféle oka lehet ennek a depresszív hullámnak. Csak rá kell jönnie az embernek, hogy mi ez az ok, és aztán meg kell rá találnia a megoldást. Egyszerűnek tűnik így ez a helyzet, ugyanakkor a valóságban riasztóan nehéz megküzdeni vele. A szürke életszakasznak a legfőbb jellemzője, hogy bármennyire is szeretnénk összeszedni magunkat, nem megy. Lezsibbaszt a melankólia, és hagyjuk, hogy minden különösebb értelem nélkül teljenek el a napok. Tudjuk a kötelességeinket, bosszant is, hogy nem kezdünk neki a hétköznapi feladatainknak, de akkor sem vagyunk képesek erőt venni magunkon, és nekilátni a tennivalók sokadalmának. Mert nem érezzük, hogy értelmük volna.

Ostobaságnak tűnik, hiszen a vasalásnak, a főzésnek, mindenképpen van értelme, de egy ilyen állapotban abszolút huszadrangúvá süllyednek.  És a legrosszabb, hogy ilyenkor az élet sem akar sodorni, mert mázsás kőként mélyedünk bele, magunkra borítva egy hatalmas szürke leplet, amelyen át nem látunk semmit. De az a szerencsénk, hogy mások látnak. Pontosabban a szeretteink képesek lerángatni ezt a borzalmas cafrangot rólunk. És így tudnak ők visszaigazolni, hogy kezd kiszáradni az életünk. Hogy tenni kellene már valamit, nem csak hagyni, hogy beszippantson a szürkeség. Nem mintha a lepel alatt mindezt nem éreznénk magunktól is, de másoktól hallani, hogy süllyedni kezdtünk, elég brutális.

Belekeveredtem egy szürke tornádóba. És mindaz, amiben eddig örömömet leltem, mindaz, amely megadta eddig a híres flow élményt, érdektelenül fekszik előttem. Még a szürkeség is fakulni kezd, annyira színtelen az életem. Egyetlen intenzív impulzus képes helyrebillenteni az életet, és a pizsamás, fésületlen zombi egyik pillanatról a másikra tudja visszanyerni az erőt. Hiába a sok segítő szép szó, hiába minden erőlködés, hogy kikászálódjon a zombi a szürkeségből. A megrekedt embert lehet bátorítani, vigasztalni, de akkor is csak ő találhatja ki, hogy milyen mederben haladjon tovább az élete.  Csak mi magunk tudhatjuk, hogy mi tesz minket igazán boldoggá. És a megrekedtség nem feltétlenül vonja maga után az egyre romló életet. Inkább csak felszólít, hogy készüljünk a változásra, mert minden szürkeséget felválthatja a szivárvány színörvénye, ha képesek vagyunk a maradék erőnket egy újonnan ébredő cél felé irányítani. A megrekedtség nem időhúzás. Nem haszontalan lébecolás. A megrekedtség számvetés önmagunkkal. Mit értünk el, mit szerettünk volna, mit kellene tennünk. Listaszerűen térképezzük fel ilyenkor az elmúlt éveket, és fontolóra vesszük a jövő kilátásait. És ha csak mások nógatására próbálkozunk kikecmeregni a gödörből, akkor kissé kótyagosan vergődünk tovább faltól falig, hiszen még mindig nem értjük, hogy mi végre is van az életünk.

És akkor, amikor eloszlik a szürkeség, és elkezd ébresztgetni a hivatástudat, amikor egy élesen látszódó jövőkép kezd felsejleni, akkor a már-már rothadó szagot árasztó gödröcskénkből egyetlen mozdulattal képesek vagyunk kiugrani, és tudatos mozdulatokkal, a cirkuszi kötéltáncosokat megszégyenítő pontos és kiegyensúlyozott léptekkel elindulni a jövőnk felé.

• életfelfogás hozzáállás lélekhangok megrekedni mélypont

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!