Megláttam magam mint sikeres nőt

Úgy hiszem, egy párkapcsolat sikere abban is rejlik, hogy a benne élők boldogabbá, teljesebbé, sikeresebbé válnak-e a kapcsolattól. Alapja a kapcsolatoknak, hogy mindenki ad és kap: inspirálják egymást, mindkét fél megéli a saját sikereit, és közös sikereket is elkönyvelhetnek.

Azt hiszem, az esetek jelentős részében a kapcsolatok sikeressége a férfi irányába tolódik el, vagyis kimondva-kimondatlanul a férfit tekintik sikeresnek, tehetségesnek, a nő pedig a háttérben marad. Ha mindketten tisztában vannak azzal, és ki is mondják, hogy a férfi sikere valójában mindkettejüké, s amit ő elért, ketten érték el, akkor ez rendben is lehet. Mindketten beletették amit csak tudtak, és az eredmények önmagukért beszélnek. De az esetek többségében nincs így. A férfi természetesnek veszi a támogatást, a sikereket a sajátjaként kezeli, és lekezelően bánik a nővel. Barátném, túl egy hosszú kapcsolaton, önálló életbe kezdett. A kezdeti nehézségek után talpra állt, és tiszta erővel belevetette magát a munkájába. Eleinte túlterhelte magát, a végtelenségig hajtott, kimerült, aztán belátta, hogy sok volt a lendület, tudatosabban, jobb erő- és időbeosztással kezdett dolgozni, s erőfeszítései meg is hozták az eredményt. A következő évben egy hivatalos nemzetközi prezentációval állt elő, melynek teljes kidolgozása, és a projekt levezénylése is az ő feladata volt, az első lépéstől az utolsóig. Határozottan, precízen végezte a dolgát, mindenbe az éppen szükséges időt és energiát fektetve: “megtalálta a középpontját”, s a munkában elért eredményei alátámasztották mindezt. Mikor a projekt alakulása közben leültünk, és az elmúlt évek tapasztalatairól beszélgettünk, érdekes megállapítást tett:

- Tudod, a házasságomban szerencsétlen, tehetségtelen embernek éreztem magam, egy igazi lúzernek, aki semmire se jó, képtelen bármit rendesen megcsinálni, befejezni. Valahogy úgy voltam vele, mikor elváltam, hogy nem tudtam eldönteni: tényleg ennyire alkalmatlan vagyok-e, vagy sem, de úgy éreztem, mindenképpen ki kell próbálnom magam, vagy foglalkozást kell váltanom. Persze, igazából nem is volt más lehetőségem, mert egyedül kellett eltartanom magam. Aztán mikor ott álltam az első sikeres munkám mellett, s hallottam az elismerő szavakat, alig hittem a fülemnek. Ez vagyok én? Tényleg? Lehet, hogy eddig is ez voltam? És őszintén szólva hálás voltam a sorsnak, hogy nincs mellettem a férjem, aki csak legyintett volna az eredményeimre, és elintézte volna annyival, hogy mindezt neki köszönhetem, hogy nélküle nem ment volna, szóval hogy valójában nem is tettem semmit, és egy született vesztes vagyok… Ott álltam, és hosszú idő után azt hallhattam mások szájából, hogy tehetséges vagyok, jól csinálom, amit csinálok, és szívesen dolgoznak velem, mert fegyelmezetten, kitartóan, elkötelezetten végzem a munkám, s a teljesítményem nem mindennapi. Csak álltam, és néztem magam kívülről, és akkor úgy döntöttem, örökre megőrzöm ezt a képet, egy belső fényképezőgéppel megörökítem és elteszem magamnak a pillanatot, hogy soha többé ne felejtsem el, ki vagyok, mire vagyok képes, mennyit érek, és hogy szerethető és tisztelhető vagyok – a munkám miatt legalábbis. S hogy többé ne lehessen velem elhitetni ennek az ellenkezőjét.

Agatha Seymour

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!