Valamilyen szinten, gyerekkorunkban mindenkinek meg szeretnénk felelni. Hogy jók vagyunk, hogy nem is vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek néhanap a szüleink és az idegenek látnak minket, hogy eléggé okosak vagyunk és csinosak és kisebb korban pedig még aranyosak is, de egyben vagányok is annyira, hogy szeressenek velünk lenni az emberek. Kamaszkorunkban ez ellen próbálunk lázadni különféle módokon, hogy aztán fiatal felnőttként vissza-visszatérjünk a megfelelési-kényszer talajára.

Majd időskorunkra visszatérünk arra a pontra, hogy most már kinek és miben is akarunk megfelelni, ha így vagy úgy, de a legtöbb dolgot elértük az életünkben? Vagy legalábbis mindent kihoztunk belőle, amit csak lehetett. Persze, még itt is azért bennünk van, hogy a családunknak megfeleljünk, és ebben hasonlítunk a kisgyerekkori-énünkre. Az életünk körbeér a végére.

Az egészséges megfelelési-kényszer az, amikor önmagunknak szeretnénk megfelelni olyan szinten, hogy újra és újra inspirálni tudjon minket a fejlődésre.

De mi van akkor, ha a bennünk lévő megfelelési-kényszer megbénít minket? Attól, hogy kiteljesedjünk, hogy 120%-san önmagunk lehessünk. Ott van a súly mindenkinek a vállán, mint egy kisördög. Ott van és figyel. Ott van és szorítja a mellkasunk, és van, hogy levegőt sem enged venni. Már-már megfulladunk tőle, és az a baj, hogy általában az emberek ekkor kezdenek felocsúdni, hogy valami nincs teljesen rendben velük. Amikor már baj van. Aztán valahogy túllesznek rajta, megnyugodnak, hogy oké, rendben vagyok újra, de valójában nem dolgozták fel a problémát, így az folyamatosan, a legváratlanabb helyzetekben fog újra felbukkanni és port kavarni. Ők pedig nem értik, hogy miért történik mindez.

A megfelelési-kényszer alapállapot mindenkinél. Belénk van kódolva, látjuk a társadalmi elvárásokat, és mindenki a saját maga erkölcse szerint igyekszik vagy igyekezne megfelelni. Csak amikor nem tudunk, és valljuk be, hogy nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni, akkor úgy érezzük, csalódnak bennünk, s ami a legrosszabb: saját magunkban is csalódunk. Mert az önmagunknak felállított mérce mindig a legmagasabb. És az, amit a szüleink állítanak fel nekünk. Hajlamosak vagyunk aszerint a szüleink mércéje szerint tekinteni magunkra: miknek kéne lennünk, miben hibáztunk és hibázunk szerintük folyamatosan. Amíg ezeket próbáljuk magunkra erőltetni, amíg a szülök és a társadalom szemüvegén keresztül figyeljük saját magunkat, addig az önbizalmunk ingadozni fog. S ha az önbizalmunk ingadozik, akkor addig a belső érzelmi-hullámvasutunk egy pillanatra sem fog leállni.

De gondold végig most egy kicsit: mikor kezdődött az a szorongató érzés, hogy önmagadat háttérbe szorítottad azért, hogy a társadalomnak meg tudjál felelni? Mikor kezdődött az, hogyha nem érzed helyénvalónak a valódi énedet, akkor inkább meg sem mutatod? Ki tudod mondani most rögtön egy mondatban megfogalmazva azt, hogy ki vagy te? És hogy miért születtél meg, mármint, hogy mit tartasz az elsődleges célodnak a Földön. Mit gondolsz Te saját magadról? Jó helyen vagy? Nem az a kérdés, hogy hol szeretnéd látni magad, hanem, hogy most ebben a pillanatban elégedett vagy-e a saját életeddel. Mert ebből indul ki minden, mindenféle megfelelési vágy: hogy te hogyan is értékeled önmagadat és az éppen aktuális helyedet.

A társadalmi elvárás egy dolog, egy olyan dolog, amit nagyon szépen fel lehet hozni magyarázatnak, ha éppen szarul vagy és úgy érzed, nem vagy jó helyen. De a miért kérdésre nem lehet azt válaszolni, nem szabadna azt válaszolni, hogy mert a Társadalom, mert a szüleim… Nem. Ők csak egy kapaszkodók, egy rosszul irányított berögződések, egy mankók, hogy ne keljen önmagunkat teljesen, 100%-san felépítenünk. A szülők, a család, a társadalom egy kereszt a fejünk felett, ami elől nem lehet elfutnunk, elmenekülnünk, mert ők mindig is ott lesznek körülöttünk. És van, hogy néha rohadtul átveszik az irányítást az elménk és az életünk felett. Van, hogy összenyom minket, mint egy mázsássúly, és nem engedi, hogy valóban éljük a saját életünket, hogy valóban őszinték legyünk, mert belül rettegünk tőle, hogy úgy senki sem fog minket elfogadni és szeretni. A többség, és igen, van, hogy még én is néha ebbe a kategóriába esek, elhisszük emiatt is, hogy nem vagyunk elég szerethetőek, hogy minket valójában képtelenség szeretni és amúgy is, mindenki elhagy vagy el fog hagyni minket. Csak ilyenkor legeslegelőször, egy kérdésre kéne fókuszálni: Hogy mi saját magunkkal hogyan is állunk abban az adott pillanatban, amikor ránk tör a senki nem szeret, és mindenki elhagy érzés. Hogy nem lehet, hogy mi hagyjuk éppen cserben magunkat? És miért is hagyjuk cserben éppen önmagunkat? Mikor kezdődött, mi az előzménye, és ki az a személy, aki miatt feljöttek ezek a gondolatok. Mert semmi sem történik ok nélkül, még ha éppen akkor úgy tűnik, hogy minden a véletlen összjátéka. Nincsenek véletlenek. Mindenki mindenkinek, az egész világ egy hatalma tükörkép a számunkra, ahogy mi is azok vagyunk a több millió embernek körülöttünk. A másikban az éppen aktuális lelkünk személyesedik meg.

• lélekhangok megfelelés önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!