Átsírt éjszakák megszámlálhatatlan sora áll mögöttem. A szemeimben már régen nincsen könny, csak tompán csillognak. Az arcomon a vidámság jó ideje nem rajzolt mosolyt. Annyiszor futottam neki újra és újra. Lélekszakadva próbálkoztam.

Utólag átgondolva mindent odadobtam. Tiéd volt az összes titkom, a barátaimat hanyagoltam, ugyanúgy akár a családom. Mindenem neked adtam volna kérdés nélkül. Sokszor eltűntél, se szó, se beszéd. Pár nap nem jelentkeztél én pedig úgy éreztem addig, hogy csak vegetálok az életben. Amikor megjöttél, a világot valami karikaturista rajzolta újra számomra, vicces volt és oly színes. Aztán persze mindig kiszürkült újra.

Minden kívánságod elraktároztam, hogy tudjam mire van szükséged. Szinte már-már félelmetes mennyire függtem tőled. Akár a levegő vagy az alvás, pótolhatatlan részévé váltál az életemnek. Boldoggá tettél, mikor veled voltam én pedig úgy szerettelek. Aztán figyelmetlenné váltál és durvává. Késtél vagy nem jöttél el a megbeszélt helyre. Nem vetted fel a telefonhívások nagy részét, üzenetet is csak tőmondatokban érdemeltem.

A problémáimra a válaszod csak annyi volt, hogy bennem van baj, te egy hajszálnyit sem változtál. Én érzem máshogy az ugyanazt. Egy ideig elfogadtam és az a fránya naiv szerelmem miatt, addig söpörtem szőnyeg alá a saját problémáimat, amíg aludni sem tudtam tőlük és már nem bírtam tovább. Könyörögve kértem, hogy áruld el ha baj van velem, ha nem vagyok megfelelő. Kérleltelek, hogy beszéljük meg, csak legalább tudjak róla. A képzelődés, hallucinálás és elmeorvos meglátogatásának javaslatán kívül mást nem kaptam és idővel tényleg kezdtem elhinni, hogy paranoiás vagyok. A gyengébbik felem minden fenntartás nélkül elfogadta ezt a tényt, hiszen pokolian szerettelek.

A másik felem pedig a realitás után kapaszkodott és üvöltötte, hogy térjek észhez. A büszkeségem, tartásom, személyiségem, időm, idegrendszerem és elveim beáldozása után, azért még én is csak rájöttem, hogy ebből elég volt. A legnehezebb lépés önként kidobni azt, akit mindennél jobban szeretünk. De meg kellett hoznom ezt a döntést és azóta is hálás vagyok magamnak érte. Tudod, amikor minden összeomlik benned csak a semmi marad. Erre a legkönnyebb építkezni. Újra összerakni a kis darabokat, rácsodálkozni bizonyos részeidre.

Akár egy gyerek, az építőkockájával, olyan voltam én a lelkemmel. 
Már nem kellesz, nem kell a szereteted, sem pedig a szerelmed. ha te képtelen is vagy a változásra én csak annyit kívánok, hogy ne találj magadnak még egy szerencsétlent akit padlóra vághatsz mert bedől neked. Ne adjon több lehetőséget az élet, hogy pusztíthass. Amíg csak ezt tudod képviselni, addig inkább maradj egyedül.

• érzelmek lélekhangok viszonzatlan szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!