A Recirquel Újcirkusz Társulat Kristály című darabját 2018 óta minden évben megnézem. Pont úgy hozzátartozik a decemberhez, mint az Igazából Szerelem vagy a Holiday. Minden évben a MÜPA előtt felállítanak egy nagy fehér sátrat, és az adja az előadás helyszínét. 2022-ben azonban a Millenáris D épületébe költözött be a Jégkirálynő, akit már elég sok éve, Horányi Juli alakít.

Bár nem volt ez mindig így, emlékszem még az első évre, amikor Kapócs Zsóka játszotta el ezt a szerepet, de olyan gördülékenyen ment a változás, annyira hasonló stílusú a két hölgy, hogy ez a „csere” nem von le semmit a Kristály értékéből sőt.

Lehetne kérdezni, hogyha minden év végén megnézem, akkor miért nem unom még az előadást? A válasz igen egyszerű lenne: minden egyes előadás mást nyújt a számomra. Most legutoljára, miközben ott álltam a felnőttek és a gyerekek között, olyan érzésem volt, mintha a Kristály lenne az én évösszegzésem. Abban az egy órában végig fut a lelkem az elmúlt éven, a történéseken és magamon: láthatatlanul és észrevétlenül összegzem, hogy a végén úgy hagyjam el a helyszínt, mint aki újjászületett. 

Ha a Recirquel Kristályát egy szóval kéne összefoglalni, mindenképpen az újjászületés lenne. Pofon vág és összerak egyszerre, de egy mosollyal az arcodon teszi. Elgondolkodtat és kisimit. Minden porcikád átlényegül, átfagy, hogy aztán a szereplőkkel, a társulattal együtt olvadj fel a végén. Egyed Brigitta - a társulat törzsgyökeres tagja -, már elég darabban bemutatta, hogy tud bánni az emberekkel, a nézőkkel: akár felnőttekről, akár gyerekekről is van szó. A Kristály is nagyobb százalékban neki köszönhető, mármint az, hogy mennyire képes már az elejétől kezdve hangulatba hozni minket, de leginkább a kiskorúakat. És hogy ez a kezdetleges lelkesedés az utolsó pillanatig se ülepedjen le, ne váljon az izgalom unalommá.

Hólandia jégbe fagyott birodalmában nincs helye semmiféle érzelemnek: minden tekintetben hideg vesz körül minket. Hólandia Jégkirálynőjét hívják Kristálynak, aki egy félreértés következtében egyszeribben elzárta az érzelmeit saját maga előtt is: érzéketlen, hidegszívű és üres lett, aki a körülötte lévő személyektől is megkövetelte ugyanezt. Senki nem érezhet semmit, és a legtitkosabb érzelmek is hamar kiderülnek a jég repedésének köszönhetően. Vági Bence cirkuszi és táncos elemekkel jeleníti meg a varázslat mellett a lelket: milyen az, amikor a nagy csalódásban elnyomod a saját magad érzéseit csak azért, mert azt hiszed, újabb kudarcot már nem élnél túl? Milyen úgy szeretni valakit, hogy féltékenységedben messzire taszítod inkább magadtól? Milyen érzés a felszínre, a látottakra hallgatni a valóság helyett? Milyen érzés úgy ítéletet mondani valakiről, hogy meg sem kérdezed tőle az igazságot? 

Kristály akarva-akaratlanul is, de mi vagyunk. Hajlamosak vagyunk ő lenni, amikor a félelmet, a menekülést választjuk a valódi szembenézés helyett. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha akaratosan és lezárás nélkül elnézünk az egyik irányba, akkor a másik oldal nem fog többé kísérteni minket. Idővel jövünk rá, hogy nélkülünk semmi sem fogja feldolgozni saját magát. Érzelmek nélkül semmi sem válik tényleges igazzá. Van, amikor a stagnálás érzése csábító: amikor úgy érezzük, hogy telítődtünk és csak csendre vágyunk. Bár ilyenkor a csend definíciója inkább a legnagyobb zaj lenne, csak annyira belénk égett önmagunk megmagyarázásai és tapasztalatai, hogy néha, amikor a másik a teljes ellentétét mondja ezeknek, akkor abban a hitben vagyunk, hogy biztos hazudik sőt, igazából önmagának hazudik és nincs is jól. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha a másik gondolkozása és viselkedése és életszemlélete velünk ellentétes, akkor azt higgyük, a másik fél van hibásan összerakva. Picit a védekezési mechanizmus azt jelenti, hogy bármit feláldozunk azért, hogy mi ne sírjunk, hogy mi ne kerüljünk padlóra, hogy a mi tökéletesen felépített buborékunk ne sérüljön. Inkább beáldozzuk a másikat, ha ez azt jelenti, hogy magunkat menthetjük. A védekezési mechanizmus az egyik legnagyobb önzőség. Mindenki menteni próbálja önmagát, így ebből kiindulva, az önzőség nem is tűnik annyira rossznak, nem igaz? Mintha az önzőség az emberiséghez tartozna. Mintha olykor a saját boldogságunk miatt használnánk az önzőséget, s ilyenkor feltesszük a kezünket, miközben ártatlan arccal azt kérdezzük: „de hát az életben valójában mindenki csak boldog szeretne lenni, nem?” 

Megvan az az állapot, amikor az előbbi kérdést teljes pókerarccal és érzelem nélkül mondjuk ki? Le lehet élni így, ilyen állapotban egy életet? Le lehet élni úgy egy egész életet, hogy valójában hamis énképet mutatunk a világnak magunkról? Hogy valójában egyáltalán nem ismerjük saját magunkat sőt, semmiféle késztetésünk és ingerünk sincs az ellenkezőjére? Le lehet élni úgy egy egész életet, hogy önmagunkkal szemben vagyunk a legérzéketlenebbek? Le lehet élni úgy egy életet, hogy az érzelmeket gyengeségnek ítéljük? 

• előadás önismeret önszeretet recirquel kristály

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!