Általában olyan szelfiket, képeket posztolunk, amiken boldogok vagyunk, vagy legalábbis annak látszunk. Amelyiken nem, azt is olyan információval töltjük meg, ami biztosít mindenkit (magunkat is) arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, legfeljebb éppen csak elgondolkozós, unatkozós, rossz idős vagy „unomavizsgaidőszakot” kedvünkben vagyunk…

De mi van a másik oldallal? Hogyhogy nem látunk szomorú bejegyzéseket egymástól? Miért nem látjuk, hogy a másik mikor sír, toporzékol, ha azt is tudjuk, hogy mikor és mit reggelizik? Az ilyen képek bizony nem készülnek sajnos el, de az biztos, hogy ide nem kerülhetnek ki.

Pedig lenne egy fontos feladatuk: emlékeztetni minket arról, hogy mind emberek vagyunk. A sok boldog, mosolygós, új frizurás, partizós, kistigrissel pózolós vagy akármilyen gondosan beállított poszt közben ne felejtsük el, hogy minden bejegyzés mögött emberek vannak, akiknek nem felhőtlen minden percük. Ahogy nekünk sem.

Egyszer egy kevésbé a valóságot tükröző szelfi helyett nézzünk bele az igazi tükörbe, és gondoljuk át, hogy miért haragszunk, miért sírunk, miért színleljük az ellenkezőjét annak, amit érzünk. Miért vitázunk, kiabálunk vagy áskálódunk. Kivel, mivel is van bajunk? Ha megpróbáljuk ezeket őszintén, csak magunknak megválaszolni, akkor máris kész a szomorú szelfi. Ott lesz élőben, csak nekünk, csak velünk, az igazsággal együtt, abban a pillanatban. Elszomorít, megríkat, ledönt, tönkretesz. Aztán amikor elég ideig nézzük, tanulmányozzuk, haragszunk rá, kérdezgetjük, hogy miért teszi ezt velünk, akkor hirtelen, egy szempillantás alatt megnyugszunk.

Elfogadjuk, hogy ő is bennünk él, velünk van, és marad is. Szépen lassan megbocsátunk neki, és talán még beszélni is megtanulunk vele, hogy könnyebb legyen elfogadni a létezését, és nem letagadni a mindennapok amúgy is komplikált működésében…

• érzések külvilág szelfi szomorúság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!