A férjemnek legény kora óta lehetősége lett volna kiutazni német rokonaihoz munka kérdés kapcsán, ám a vízumot legény korában sosem kapta meg. Miután összeházasodtunk és megszületett első gyermekünk, újra lehetősége adódott. Vízumot csak neki adtak, nekem viszont nem. Az volt a terv, hogy elutazik egy hónapra dolgozni és meglátogatni a rokonait, ezután pedig hazatér. Így is történt, elutazott, és mi pedig tettük a dolgunk.

Egy nap a munkahelyemen azonban sutyorogni kezdtek, hogy a férjem nem csak egy hónapra ment el, hanem végleg disszidált. Hogy hátrahagyott minket, és egy jobb élet reményében újat kezd, sosem tér vissza már. Persze nem hittem nekik, tudtam, hogy sosem tenne ilyet. Ronda dolognak tartottam, hogy ilyesmiről pletykálnak, hogy még sajnálkoznak is felettem, amiért állítólag elhagyott a férjem. 

Történt rosszabb is: egy nap a kisboltban a város legnagyobb szájú asszonya hangosan kezdett sajnálkozni és érdeklődni felőlünk, aztán tájékoztatott arról, hogy pénzt gyűjt nekem és gyermekemnek. Mindezt azért, mert szent meggyőződése volt, hogy elhagyott a férjem. Azt sem tudtam, hogyan tűnjek el onnét minél hamarabb. Annyira felháborított az egész, annyira bántott, hogy egy percnél többet maradni sem voltam képes.

A legteteje az volt, amikor a férjem volt főnöke jelent meg családjával a kapunkban. Azért jött személyesen, hogy elmondja, bármiben támogat, bármiben segít, amiben csak tud, mert elhagyott a férjem. Nem tudtam, hogyan zavarhatnám el őket udvariasan, miután a szívembe martak. Egy egész város hitte azt, hogy elhagytak, hogy magamra maradtam, hogy többet nem látom viszont a férjem. Én pedig csak hittem és hittem, és próbáltam erős maradni. Támogattak a szüleim, bár sok mindent ők sem tudtak mondani. Tudták, ahogyan én is, hogy ez nem rá vallana, így hát erre próbáltunk támaszkodni, mindenki szavának ellenére.

A hónap vége tájékán érkezett egy távirat. Hazaérkezésének ideje és helye állt benne, és a kérés, hogy menjünk el érte. Tudtam, hogy haza fog jönni.
Amikor elérkezett az idő, kocsiba ültünk édesapámmal, és az éjszaka közepén, sűrű ködben utaztunk a fővárosba. Az állomáson várakoztunk fáradtan, már-már türelmetlenül, mikor végre befutott a vonat. Az összes utas leszállt, de a férjem sehol. Ott volt a vonat, de ő nem szállt le róla. Mert soha nem is volt rajta. Egy világ törött össze bennem. Nem volt elég, hogy mindenki azt állította, hogy örökre elment, még a sors is úgy rendezte az eseményeket, hogy én is elbizonytalanodjak. Mit gondolhattam volna? 

Tudtam, hogy hol laknak a rokonai a fővárosban, így odamentünk édesapámmal. Ott álltunk a megfelelő emeletes ház előtt hajnalban, de a nevüket nem tudtam. Nem tudtam kihez csöngessek be, nem tudtam ki nyit majd nekünk ajtót. Mit tehettünk volna? Lehajtott fejjel hazaindultunk, és én már tényleg nem tudtam miben bízhatnék. Édesanyám várt az ajtóban, aki látván minket, legszívesebben világgá ment volna. Hát tényleg igaz, tényleg megtörténik velünk. Romokban voltunk mindannyian. 

Másnap délben az ebéd felett ülve épp a könnyeinket nyeltük, mikor megpillantottam az ajtóban. Tévedés történt, a táviratot elírták, és előbb érkezett meg vonattal. A rokonainál szállt meg, mert senki nem várta az állomáson. Ott, ahol én álltam tehetetlenül, semmit sem tudván.
A nyakába ugrottam és csak zokogtam. Zokogtam, mert minden jel arra mutatott, hogy tényleg elhagyott. De visszajött hozzám, és mondhatott akárki akármit, ő itt volt, velem volt. Velem van már lassan ötven éve házasságban, két gyermek és öt unoka után. Ezer dolog után, sok-sok év után, idősen, de még mindig szerelmesen.”

• bizalom lélekhangok nehéz sors szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!