Vannak olyan beszélgetések, amik kicsit befelé fordítják az ember figyelmét, amik után jobban elgondolkozik és rájön, hogy a boldogsághoz az önmagunkba vetett hit és egy kis bátorság visz közelebb. Meg persze a belső iránytű.

A Bányai Miklóssal való találkozásunk legalábbis erre döbbentett rá. Miki januárig újra Budapestre cserélte az Angyalok városát, tehát megragadtuk az alkalmat és kissé újragondoltuk a komfortzóna fogalmát.

Stylemagazin: Mi az, amivel a színészet többet ad neked, mint bármi más?

Ezt nem tudnám megmagyarázni, semmi más nem érdekel. Azt érzem, hogy annyi minden van az életben, és ahhoz képest korlátozottan élünk. A színészet az, ami miatt esetleg úgy érzem, hogy kifejezhetem magam, általában olyan szerepek jönnek, amikkel dolgom van, magam miatt is. Ha nézem, ha csinálom mindig egy kicsivel több együttérzés lesz bennem, ugyanis a szerepeket tanulmányozva világosan látszik, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat teszi. Mindenki a saját különös sérülésein, félelmein át nézi a világot és keresi a boldogulását. Nincs miért haragudni, nem kell személyes sértésnek venni dolgokat. Másrészt, amikor színészkedem, megszűnnek a gyötrő gondolatok, egyszer csak jelen vagyok és csinálok valami magától értetődőt. Tehát az egésznek nem csak az a lényege, hogy pénzt keresek, hanem, hogy örömmel csinálom ezt.

Stylemagazin: Amikor megkapsz egy szerepet, fejben rögtön belebújsz a karakter bőrébe, látod azt, hogy hogyan fogod alakítani majd?

Látom magamat az adott jelenetben, de mindig van valami más. Pont azt szeretem, hogy a jelenben lehet cselekedni, hiszen tudod a szöveget, tudod, hogy merre kéne kifutnia, de azon belül, hagyni kell, hogy a másikra reagálj, vagy például ha leesik egy pohár, azt is beleépíteni a jelenetbe. Jelen kell lenni, játszani kell. Előadást nem játszottam nyolc éve, de a vége felé már mertem ilyeneket csinálni. Nagyon nagy bennem a megfelelési kényszer, 20 évesen, amikor kijöttem a főiskoláról, szinte csak az volt.

Stylemagazin: Akkor végül is ott kiölték belőled ezt a fajta felszabadultságot? Hogy sikerült visszakapnod?

A főiskola előtt mindig felszabadultan játszottam, de az elvette belőlem ezt a felszabadultságot teljesen.  Biztos nem direkt, de valamiért ott inkább a megfelelési kényszer és a görcsök törtek elő belőlem, ami ahhoz vezetett, hogy pánikbeteg lettem. Ez akkor csillapodott, amikor elmentem Mexikóba. Nyilván ez egy elég radikális lépés.

Stylemagazin: És azt érzed, hogy kint közelebb kerültél magadhoz, hogy lejjebb tudtál adni a magaddal szembeni elvárásokból?

Hát valamennyi még mindig van bennem, de nem csak a színészet miatt, hanem úgy általában, nyilván van egy olyan vékony mezsgyéje, hogy szereted, hogy az emberek szeretnek, hogy jól érzik maguk a társaságodban, de nem jó igent mondani mindenre, mindenkinek megfelelni úgysem lehet. Ezt értette meg velem az utazás. Gyakorlatilag a nulláról elkezdtem ott egy életet, majd Los Angelesben is, és mind a két helyen ment. Ez inkább abban ad hitet, hogy lehet önálló döntéseket hozni, hogy az élet támogatja a bátorságodat, hogy érdemes azt követni, amit te szeretnél. Ez nem azt jelenti, hogy lázadozni kell, hanem egyszerűen nem csak mások elvárásait követni, hanem a saját hívásodat.  Arra vagyunk nevelve gyerekkorunk óta, hogy másoknak kell megfelelni, nincs abban bizalom, hogy van egy belső iránytű, és hogy azt érdemes követni. Ez a legritkább esetben szól arról, hogy másokkal kitoljunk. Nekem sem arról szólt, hogy elmenjek, csak életemben először magamért hoztam egy döntést. Anélkül meg nem lehet felnőtt életet élni, hogy ezt ne tedd meg, mert egy bábú vagy, ha nem veszed a saját kezedbe a dolgokat.

Stylemagazin: Vannak bakancslistás terveid?

Inkább utazással kapcsolatos terveim vannak, szeretnék Írországba visszamenni, látni ezt az érintetlen csodát, ami mindig nagyon feltölt, azt értem, hogy ez értelmet ad az életnek. Nincs pózolás az valami őszinte dolog. a hegy az hegy, a fű az fű, nem ígérnek olyat, amit nem tudnak megtartani. Szeretnék például Dél-Amerikában egy Volkswagen mikrobuszban végigutazni és látni a Szivárvány hegyet Peruban meg a Machu Picchu-t. Szeretnék még szerelmes lenni. Olyan szerepeket játszani még, amikben benne tudok lenni szívvel-lélekkel. Hál Isten most csináltam pont egy ilyet.

Stylemagazin: Mesélj kicsit erről az új filmről!

Ez egy független film, amit legutóbb kint forgattunk, szeptemberben mutatják be, és egy Woody Allen- filmek közé is beillő vígjáték, ahol én vagyok a francia festő, aki elcsábítja a menyasszonyt.  Az egész egy esküvőről szól, amit egy hétvégén tartanak, rengeteg régi barát gyűlik össze, de ez egy elég felszínes amerikai zsivaj, ahova megjövök én, mint európai művész, és az arát ezzel a mássággal sikerül egy pillanat alatt elcsábítanom. Nem tudom még mi lesz a film jövője, attól függ, hogy a fesztiválokon hogy fogadják, az első filmem volt kint, nagyon sok szempontból fontos nekem. Nagyon jó emberekkel dolgoztam, szuper csapatba kerültem.

Stylemagazin: Olyan vagy, aki minden karakterben tud találni valamit, ami megfogja?

Persze, szerintem ez fontos. Én régen nagyon idillien álltam hozzá a kérdésekhez, de csak azért tudsz felelősséget vállalni, ami te vagy. Kevés az olyan előadás, aminek minden mozzanatával 100%-osan egyet tudsz érteni, az összes többi meg arról szól, hogy színész vagy, gyakorlod a szakmád. Megtanulod, hogy hogy tudsz együtt dolgozni olyan emberekkel, akikkel egy szobában sem tudnál megmaradni, meg tanulod kezelni ezeket az emberi helyzeteket, hogy hogy mondj egy partnerednek olyat, ami neked segít, de nem bántó neki. Meg kell találni, hogy mi a te dolgod és ahhoz kell kapcsolódni, a többi meg nem a te feladatod igazából. Nincs ráhatásod, nincs hatalmad felette.

Stylemagazin: Van olyan szerep, amire igent mondanál, még ha a Világ végére is kellene menned érte?

Persze, biztos. A fotós Robert Capát eljátszanám nagyon, de általában nem nagyon szokott olyan lenni, amire nemet kell mondanom.

Styelmagazin: Szerinted hogy tudunk kiszakadni úgy a komfort zónánkból, hogy nem feltétlen költözünk másik kontinensre?

Egyre nagyobb divat azt mondani, hogy ki kell szakadnunk a komfort zónánkból, de én ezt nem hiszem, hogy lehet erőltetni. Én például nem szakadtam ki azzal, hogy elmentem Mexikóba, nekem akkor az komfortosnak tűnt. Én bajban vagyok ezzel az egész motivációs dologgal, ami most burjánzik. Ezekkel az idézetekkel, hogy „soha ne add fel”. De igenis add fel, csak bízz benne, hogy lesz majd, aki elkap. Én amellett vagyok, hogy az ember ne erőltesse a dolgokat, azon vagyok, hogy megértsem, hogy én is egy sejt vagyok az élet szövetében, szeretném megtalálni a helyem, és nem azzal akarom lefoglalni magam, hogy törtessek olyan dolgokért, amik nem az enyémek. Én ezzel bajban vagyok. Belül nekem nem kellett ahhoz megerőszakolnom magam, hogy kiköltözzek, szerintem az élet adja, hogy mivel van dolgod. Ha melegség tölti el a mellkasodat, akkor menni kell és csinálni, annak ellenére, hogy az elméd néha kiakad. Ilyen értelemben nem komfortos, de sokkal nagyobb az ereje a belső hívásnak. Nem kell csak azért kiszakadni, hogy kiszakadjak, de azért kellenek az embernek a bóják, ahova mindig visszatalálhat.

• bányai miklós beszélgetés interjú komfortzóna

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!