Ha valamit megtanultam az elmúlt években, az az, hogy a változás valóban a mi érdekünket szolgálja. Hogy hiába gyártunk kifogásokat, hiába hazudunk magunknak, mert van egy olyan erős formáló erő, amit akkor sem tudunk kikerülni, ha a paplan alá dugjuk a fejünk és betapasztjuk a fülünk. Ez pedig a fejlődés.

Sokan megpróbálunk ellenállni a változásnak. Háttal betámasztunk neki, fütyürészve elsétálunk mellette, mintha nem éreznénk, hogy igazából szükségünk van rá. Azért félünk tőle, mert nem ismerjük. Inkább egy szar sztoriban ragadunk, amit már ezerszer végigzongoráztunk, csak ne essünk ki a komfortzónánkból, ne kelljen összekaparni minden energiánkat és azt mondani, hogy na most elég volt.

Azonban van egy kicsi belső hang, ami olyan, mint a leglevakarhatatlanabb ismerősünk, aki akkor is rajtunk csüng, ha folyton lerázzuk. És ez a hang azt mondja, hogy a dolgok nem állnak jól, tenned kell valamit annak érdekében, hogy közelebb kerülj a céljaidhoz és lehet, hogy saját magad kell seggbe rúgnod, de hidd el meg fogja érni!

Persze az egonk ilyenkor háborog. „Ugyan már, hisz mindent jól csinálok!” Minden ember szereti a kényelem érzetét, azt, amikor hátra dőlhet anélkül, hogy folyton agyalnia kellene, tervet gyártania, hogy mégis hogyan halad az életével.

Nem hiába nyújtózkodunk olyan emberek és dolgok után, amik hasonlóak hozzánk, amiket és akiket már megszoktunk. A nyakig érő langyos iszapban is kényelmesen elvagyunk, a rossz szokásokról, mérgező kapcsolatokról és káros berögződésekről már nem is beszélve. Hogy miért?

Mert ezeket legalább már ismerjük.

Ezek nem igényelnek hosszas fejtörést és a kisujjunkat se kell ahhoz mozdítanunk, hogy ugyanolyan szar maradjon a helyzet, mint eddig. Mert úgy érezzük, hogy csak kicsit rossz, és megtanultuk, hogy csak akkor kell behúzni a vészjelzőt, ha valami elviselhetetlen történik.

A legtöbb esetben csak akkor vesszük észre az arcunkba pirosan világító vészjelzéseket, ha már nyakig benne vagyunk a személyes krízisünkben és komfortos állóvíz hirtelen maga alá temet.

Csak ezután gondolkozunk el azon, hogy talán mégsem minden úgy jó, ahogy mi csináljuk. Hogy most már tényleg mernünk kell, mert baj lesz.

Azonban megsúgok valamit: nem kell addig várnunk, amíg totálisan borzalmassá válik a helyzet, hiszen minden egyes pillanatban ott van a lehetőségünk arra, hogy máshogy döntsünk.

Hiszek abban, hogy minden életpillanat döntések apró sorozatára épül. Amiért mi magunk vagyunk a felelősek. A döntés pedig nem egy passzív, elnéző folyamat, hanem egy aktív tettre kész lépés.

Persze dönteni nem mindig kényelmes.

Nem komfortos szembenézni a gyengeségeinkkel.

Rájönni, hogy nem azért iszunk minden hétvégén, hogy jól érezzük magunkat, hanem pontosan azért, hogy addig se érezzünk semmit és ne telepedjenek a zavaró gondolatok az elménkre.

Hogy bár, akiket a barátainknak tartunk, egyre jobban idegesítenek, de már ismerjük őket x éve és amúgy is képtelenek vagyunk új emberek felé nyitni.

Nem komfortos visszavenni se és néha egyedül tölteni a péntek estét, miután rájöttünk, hogy csak magunk elől menekülünk a folyamatos bulizásba.

Nem komfortos kilépni egy kapcsolatból, ami papíron és az Instagramon tökéletes, de legbelül érezzük, hogy nem hiába húzódunk el a másiktól alvás közben. Hogy a testünk és a lelkünk önkéntelenül jelzi, ha valami nem teszi boldoggá.

• fejlődés komfortzóna lélekhangok továbblépés változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!