Kijutunk a foci EB-re! Ebben biztos vagyok!

Vissza a szeretethez!

Magyarország sokat szenved. Legalábbis, ami a futballt illeti, Bern óta folyamatosan. A zsenik világa nehezen viseli a vereséget, és magában keresi az okokat, mintegy ördögi körben, ahol a krízis egy pillanatra sem engedi el a beteget. Igen, a beteget. Mert mindannyian betegek vagyunk. A krízisben lévő páciens külső segítség nélkül ugyanazt a kört járja be újra és újra. Közben csodálkozik, hogy nem jut ki a labirintusból, sőt, egyre mélyebben eltűnik, önmaga és a világ elől.

Az Aranycsapatot a szeretet tartotta össze. Nem a kor, nem a politika, nem mindenféle béna és felesleges okoskodás, hanem a tiszta, önzetlen, emberi és utánozhatatlan szeretet. Aztán valami megbicsaklott.

Dédnagymamám a hadifogságban lévő Dédnagypapámat úgy megtalálta Szibériában, hogy nem tudott írni-olvasni, csupán a szíve vitte a messze távolba.

Ez a szeretet.

Nagypapám, aki rendőr volt, és ő alkalmazta az újpesti focistákat az osztályán, sokszor a szőnyeg szélére állította őket, hogy a félidei kettőnullás előny nem elég, mert nem szórakozik a nép.

Ez a szeretet.

A másik Nagypapám a börtönben sínylődött, mert elverte az orosz katonákat, akik a Nagymamámat próbálták becserkészni.

Ez a szeretet.

Karácsonykor sokat gondolok a futballra, mint társadalmi tükörképre. És biztos vagyok benne, hogy kijutunk a következő Európa-Bajnokságra.

A zöld szín minden árnyalatától rosszullét fog el, mégis a jelenlegi szövetségi kapitány kinevezésekor a tudatalattimban megjelent két kép, amely beégett valahol nagyon mélyen.

Az egyik, amikor 2004-ben elvesztettünk egy döntőt, és ők nyertek. A poklunk csak ezután következett 2006-ban, amikor akkora volt a mellényünk, hogy csakis zakót kaphattunk a végén. Tanulópénznek jó volt. És nagyon keserű.

A másik, amikor legutóbbi bajnoki aranyát sírva ajánlotta Édesapjának az égbe.

Ez a szeretet.

És, ha jól sejtem, Győrben a lelkekkel is kellőképpen sokat foglalkoznak, akár igazam is lehet.

Illetve az a furcsa, hogy egészen biztos vagyok benne.

Bernben minden elveszett. Marseille és Mexikó, vagy éppen Amszterdam csupán következmény.

Aki elveszíti az aranyat, az mindent elveszít.

És ez az arany bennünk van.

Igaz, a krízis miatt nem látjuk.

Mert ugyanabban a Pokolban fortyogunk évtizedek óta. És, mert a kényelmünk fontosabb annál, minthogy mindent elengedjünk, amit görcsösen markolunk.

Akkor miénk lenne minden, amit a szívünk magához vonz.

Igaz, ehhez bölcsességre lenne szükségünk, amire egyszerűen nincsen időnk.

Pedig elég csupán egyszer kivárni a csodát, és akkor az Magyar lesz, nem pedig olyan, amilyenné annak idején vált.