Ma megint nehéz volt az ébredés. Igazából legszívesebben napokat aludnék végig ilyenkor. Ismerős az érzés, ismerős a testemet átjáró reakció, mégsem lehet megszokni. Ennyi év után még mindig nem tudok komfortosan mozogni a szorongásaimban.

Immár ez a nyolcadik év, amit én és a szorongásom kéz a kézben töltünk. Bár tény az is, hogy a nyolc évvel ezelőtti duva pánikbetegséghez képest mondhatnám, hogy ez bikfatty. Csak valahogy, amikor már valami ennyi ideje meghatározza az életedet, akkor egy ponton túl úgy érzed nem bírod elviselni ezt a szenvedés-nyomást.

Bárcsak újra olyan lehetnék, mint a betegség előtt. Bárcsak visszakapnám a normális életemet."

Ezerszer hangzott el a számból ez a két mondat az évek alatt. Most mégis felmerül a kérdés bennem: Mi számít normálisnak?

2021-et írunk és Magyarországon a mentális problémákkal küzdő emberek még mindig félve vállalják az állapotukat. Miért van ez? Hogyan lehetséges, hogy még mindig nem kap kellő figyelmet ennek a komoly dolognak a fontossága?

Aztán visszatér a tekintetem az ablakomban lévő bögrére. Nehéz év volt ez. Mondhatnám azt is, hogy a veszteségek éve. Édesapám márciusban elment az angyalok közé. Megannyi olyan teher szakadt rám, amiről korábban soha nem gondoltam, hogy szemben találom velük magam. És most nyakamon a karácsony. Furcsa, de talán nem is a karácsony, mint inkább a Szilveszter az, amitől elfog egyfajta gyomorgörcs.

Aki egyedül van, az ismeri ezt a fojtogató érzést, ami az ünnepek közeledtével tör rá.

És lám-lám, a szorongásom gőzerővel dörömböl az ajtómon. Mintha három ember ülne a mellkasomon, és hányingerem van.

Aludni akarok...kialudni magamból ezt a görcsös érzést.

De eszembe jut Apu. Hallom a hangját, ahogyan azt mondja:

Nincs semmi baj Kiscsillagom, legyél erős."

Az vagyok, erős vagyok... de most azért egy kicsit még visszaalszom.

• elmúlás lélekhangokból szorongások

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!