Kékharisnya Kommandó: Ha a nő nem akar gyereket
Magazinunkban új rovatot indítunk Kékharisnya Kommandó néven, amely egyfajta kerekasztal-beszélgetésként funkcionál és olyan közéleti, illetve társadalmi témákat kíván boncolgatni, mint amilyenek érintik és érdeklik manapság a közvéleményt. Íme az első: Ha a nő nem akar gyermeket
'Sosem akartam gyereket. Igaz, most már több okból nem is lehet (46 elmúltam, kipakoltak, és 12 éve olyan gyógyszert szedek, amely károsíthat egy magzatot). A fő ok azonban: ismeretlen számomra az érzés, hogy „jaj, de vágyom egy kisbabára”. Gyerekszeretet? Nekem csak a kedvesek, értelmesek, jól neveltek szimpatikusak. A visítozó, követelőző mini-zsarnokokat ki nem állhatom. Ha én így viselkedtem, anyám rögtön lekevert egy nyaklevest, és milyen igaza volt. Más. Amikor egy aranyos kis lurkót babusgatok, a következő gondolatom mindig ez: mennyi mindenről le kellene mondanom egy babáért! Mert a gyereknevelés igenis sok lemondással jár. Szóval szembenéztem a saját korlátaimmal, és megállapítottam: a gyerek nem nekem való. Más kérdés, hogy a férjemmel egy kicsit egymás gyerekei is vagyunk – a szeretet, amit a közös utód kapna, köztünk marad. Ha viszont olyat hallok, valaki azért nem ment el egy fontos programra, mert mondjuk a hatéves csemetéje egy kósza vírustól belázasodott, meghökkenek. Hiszen van annak a gyereknek másik szülője, aki vigyáz rá, ráadásul nem halálos beteg! Engem legalábbis úgy neveltek, hogy nem körülöttem forog a világ. Egyik ismerősöm szerint én lennék a gonosz anyuka. Pedig helyes gyerekeket elnézve mindig ellágyulok – a szívem mélyén ugyanis meg vagyok róla győződve: a gyerek a legnagyobb csoda. Én is hálát adok a szüleimnek az életemért. Ellentmondásban vagyok? Önző lennék? Szerintem csak jogot formálok arra, hogy én rendezzem be az életemet.'
'Szerintem a béke, illetve a huzamosan tartós béke - akkor is, ha ez a kifejezés pejoratív a történelmi íz miatt - a nők találmánya. Ugyanis a trükk, illetve a kompromisszumkészségre való hajlam, vagy nevelés egyáltalán nem férfisajátosság, illetve nálunk sokkal szűkebb a mozgástér, ami a megoldásokat illeti. A témához ez első látásra nem kapcsolódik, azonban ha hozzátesszük, hogy a gyermekeket is nők nevelik, és azt a bizalmat, amit az anya-gyermek kapcsolat jelent, semmi sem pótolhatja, össze is állt a tökéletes képlet egy élhető világra. Azt gondolom, a nőknek és a világnak is szüksége van gyermekekre, hiszen a bizalom legfontosabb alapköve ott rejlik abban a kapocsban, amely az anyaméhben kezdődik, és egészen az utolsó földi pillanatig tart.
Ha Vonnegutra gondolunk, és megoldásként a nőkbe vetett hitére, akkor logikusan látható, illetve érezhető, hogy míg a férfiak évszázadokig háborúkkal oldották meg a konfliktusaikat, addig a nők munkába és közéletbe állásával beköszöntött a korszak, ahol békében is lehet élni, igaz egy férfi nehezebben viseli azt a sokszor már elviselhetetlennek tűnő igazodáshalmazt, amin egy nő lazán és könnyedén átlát. Aki dolgozott már nőkkel, az tudja, sokkal könnyebben oldanak meg bonyolult problémákat, ám azt is látja, hogy az érzelmi szál képes nullára blokkolni a tudást. Valahogyan így fest a dinamika a huszonegyedikben, amikor is minden eddiginél nagyobb szükségünk lenne sok-sok kisgyermekre, nem csupán azért, hogy nyugdíjunk legyen a végén, hanem azért is, hogy ne legyünk tömegesen magányosak, amikor alkonyul.
Persze lehet választani majd a klasszikus utat is, és a világ forrongása éppen ezirányba mutat, és még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy nem természetes az időnkénti robbanás, de éppen a nők szerepvállalása mutatta meg, hogy másképpen is lehet. És bár paradoxon, hogy egyik oldalról a karrier mentheti meg a világot, miközben babák is kellenek, de hát miért ne menne egyszerre a kettő? Úgyhogy én akkor örülök, ha az anyuka és babája egymásra mosolyog, mert annál a bizalomnál nem létezik nagyobb, szebb, jobb, szerethetőbb.'
'Nincs gyerekem, de ahogy telik az idő, és egyre többet látok (na meg talán értek) az anyaság különös misztériumából, egyre felfoghatatlanabbá válik számomra. Szerencsémre – vagy sem? – az engem körülvevő, anyaságról szóló külső élmények nem egészen egybehangzóak, ezért talán valamiféleképpen mégis reális képet tudok alkotni magamban, magamnak róla. Egy barátnőm szerint egy nő annyira szereti a gyerekét, hogy képes meghalni érte, de élni, életben maradni csak a szerelemért tud. Azt hiszem, igaza lehet! Nem ítélhetek el – hogy is tehetném – egy nőt azért, mert egy eget rengető szerelem miatt elhagyja a családját és a gyerekeit, ahogy az is ugyanilyen természetes számomra, ha egy nőt nem érdekel sem karrier, sem férfi, sem egyéb más a gyerekén kívül. Magamban azt gondolom, az anyaságnak óriási ereje lehet, olyan, ami egyszerre kelt bennem félelmet és ébreszt vágyat arra, hogy átéljem, s bízom benne, hogy akkor fog rám találni, amikor a bennem kavargó érzések valamelyest letisztulnak, s a tudatosság és a szeretet egymással karöltve vezetnek az úton.'
'Nem tudom, milyen a valódi anya – lánya viszony, ugyanis erős szálak sosem fűztek a tulajdon anyámhoz. Valahol a bölcsőben kezdődhetett, amikor születésem után anya mély depresszióba esett és két hónapig apám gondozott. Kapcsolatunknak ezen természete egész későbbi viszonyunkra is kihat. Ha teljes őszinteséggel beszélek, valójában nincs meghatározó emlékem róla, egyet leszámítva: amikor: elhagyott bennünket. Méghozzá egy olyan szerelemért, amilyenről a fentiekben Agatha beszél. Fel kell nőni ahhoz, hogy megértse az ember, milyen mértékben hat ki egy ilyen történés az életünkre. Elhibázott kapcsolataim, életfelfogásom milyensége, sőt még bizonyos viselkedésbeli reakciók is ide gyökereztethetőek vissza, továbbá az is, hogy huszonnyolc esztendős létemre ezidáig nem éreztem, hogy igazán szeretnék gyermeket. Jelenleg a szabadságom a legfontosabb.
Máskülönben pedig úgy hiszem, egy nő vagy egy férfi nem lehet életében annál boldogabb, mint mikor annak a kis valakinek az arcába néz, aki belőle fakad. Felnevelheti, emberré formálhatja. Olyan különleges és életreszóló feladat ez, amely erősebb a szerelemnél, és felelősségteljesebb mindennél, amit eddigi életemből ismerek és tudok. A szerelem elmúlik, a kapcsolatok megszakadnak, a gyermekedért viszont örök életedre gonddal tartozol. Mert a gyermek örök! És abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy ez a szerep nem való mindenkinek!'
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez