Ima a vadszívűekért, akik csapdában vergődnek

A szerelmem vért kívánt, testem fájdalmat és gyönyört, vad voltam és szabad. Lelkemnek semmi sem szabott határt. Csatát vívtam a földkerekséggel, az egész világ, az emberi törvények és a társadalmi szabályok ellen kivont szablyával mentem. Vadszívű láthatatlan lény voltam, aki csapdában vergődött.

Képtelenség engem birtokolni. Ha nem engedsz szabadjára, lehet, hogy meghalok. Elszáradok, mint egy gyönyörű virág, akit letéptek és vázába tettek. Porosak és szürkék lesznek színes szirmaim, egy idő után szép lassan megsárgulnak a leveleim. Lassan hervadok el, ha ezt teszed velem, fájdalmas kínok között hullatom el gyönyörű részeimet, egyenként, és nem nő belőlem semmi új. De ha elengedsz, a tiéd maradok örökre. Ha szabadon engedsz, apró hajtások nyílnak húsomból, fenséges virágba borulok és egy életen át fogok neked illatozni, igazi, édes és mély illattal, amit nem felejtesz el sohasem. Az illatomat apró lények viszik tovább magukkal. A szerelem, ami velünk megtörténik, varázslatos világot teremt és elveszünk benne egész életünkre. Van olyan érzés, ami sokkal több annál, mint amit az egyetemes irodalom elmesél. Nem is szerelem ez már, hanem egy magasabb rendű hullám, amiben nincs rabság, csak folytonos lebegés. Örök és végtelen, elpusztíthatatlan és elolthatatlan vágyódás. Csak a legnagyobbak ismerik. Olyanok, amilyenek mi vagyunk.

Mert te is ilyen vagy édes. Vadszívű lények az idő végtelen tavában. Együtt úszunk az árral szemben, éles sziklákhoz csapódik mindenünk, de testünk edzett lesz ebben a rohanó zuhatagban, szívünket erőssé teszi a rengő hullám. Szelídíts meg és ölelj magadhoz, csak ne szoríts erősen. Úgy ölelj, hogy sose akarjak továbbállni. Úgy csókolj, hogy képtelen legyek szeretni mást. A rabod leszek, de nem a szolgád, egyszerre királynőd és az alattvalód. Szeretni foglak egy életen át, ha felszabadítasz a mások által rám rótt rabságomból.

Végül minden megtörtént velünk. Nyugalmas csend lett a széles világban. Sose halunk meg, örökké élünk és a gyermekeink is örökké élnek majd. A fénybe születtünk, az örök nevetésbe. Ételt adunk az éhezőknek, tenyerünkből vizet isznak a szomjazók, a jajveszékelők vigaszt találnak, mindenhol, amerre járunk. Megmutatjuk a valódi életet, azt az életet, amelyet ti képtelenek vagytok felismerni. Csapdát ástatok ti is magatoknak és még mindig benne ültök. Sáros lett a drága ruhátok, a luxus elfedi igazi bájaitok. Az elavult dogmák, a pénz és az igaztalan szerelem rabjai vagytok, elátkozott vadszívűek, akik csapdában vergődnek egész életükben. Minden este imát mondok értetek!

Szentesi Évi