Igaz történetek a mellrákról
Hormonterápiát kapok, már 4 éve. Jövő nyáron dől el, szükséges-e a folytatás, akkor leszek 41. A szakmai ajánlások változnak, jelenleg a hormonkezelés tovább folytatását ajánlják. Ez rosszul érint, mert 35 évesen emiatt kaptam hirtelen mesterséges klimaxot (az ösztrogén teljes hiányának egész testemre, lelkemre gyakorolt hatását nem kell részleteznem…), és ez visel meg a legjobban.
Orvosként egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy korrekt információk jussanak el a betegekhez. Az úgynevezett rák-bizniszt aljasnak tartom. A kiegészítő terápiák hatékonysága minimális, örülhetünk, ha nem ártanak, az áraik viszont magasak. A valóban hatékony gyógymódok, a vizsgálóeljárásokkal szemben pedig félelmet keltenek, ez nagyon helytelen.
A mindennapi orvosi munkám mellett végzett önkéntes tevékenységem elismeréseként 2012-ben Richter Aranyanyu díjazott lettem. Ez az elismerés segített, hogy még aktívabb legyek, és most ott tartunk, hogy pár érintett barátnőmmel megalapítottuk a Mellrákfórum Alapítványt.
Két lányom van, a nagyobbik pár napja lett 10 éves. Mindent megtesz azért, hogy velem jöhessen az egészségnapokra, segíteni szeretne. Talán 2 éve volt, hogy megkérdezte tőlem, hogy mi lesz akkor, ha neki is mellrákja lesz. Hirtelen nem jött ki hang a számon, de nem volt baj, mert megválaszolta a saját kérdését: ő is időben fogja észrevenni, mert rendszeresen megvizsgálja a cicijét, és akkor őt is meg fogják gyógyítani. És ezzel le is zárta a kérdést.
A gyerekeknek mindig elmondtunk mindent, amit az ő szintjükön megérthettek, és minden kérdésre őszintén válaszoltunk. Persze arra nehéz volt mit mondani, amikor az akkor 5 éves nagylányom a műtétem előtt megkérdezte sírva, hogy Ugye anya meg fogsz gyógyulni? Mi van, ha azt mondom, hogy igen, és mégsem sikerül? A betegség segített a halál tényét elfogadni, azóta nem félek a haláltól. Ez nem azt jelenti, hogy várom, csak annyit, hogy nem szorongok tőle, tudomásul vettem, hogy majd egyszer bekövetkezik. Hihetetlen felszabadító érzés, mivel emlékszem gyerekként mennyit sírtam emiatt. Természetesen az is sokat számít, hogy tudom, hogy a gyerekeim biztonságban lennének az apjukkal.
Egy ilyen betegségből nagyon sokat lehet nyerni. Nem tudom hol tartana az életem mellrák nélkül, de nem is számít. Most boldog vagyok, egészségesnek érzem magam, megtanultam újrakezdeni, elviselni és szeretni az élet és a betegség okozta hullámvasutat, elfogadtam és megszerettem magamat. Igyekszem átadni a lányaimnak, hogy ők is szeresség magukat, a testüket, az életüket, és, hogy a saját boldogságukért elsősorban ők a felelősek. Ha valami nem jó, azon változtatni kell, amennyire lehet, mert annak jó eséllyel következménye lesz. Például egy súlyos betegség…"
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez