Kapcsolatunk négy lábon álló asztala egyszer csak elkezd billegni, és egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat ebben a lanyhuló melegségű kötelékben, ebben a lazuló szerelemketrecben, ahol egyébként elvagyunk és remekül működünk együtt, de fájón hiányzik a meghittség és a szenvedély.

Már ki merjük mondani, a párnába suttogni az éj sötétjében, hogy akarjuk a szeretőt, nem fogunk ellenállni, ha megérkezik, nem mondunk nemet, és igen, végre hagyjuk spontán sodortatni magunkat a szenvedély forgószelével, olyan sokáig voltunk odadók, megfelelni vágyók a semmiért. Kell az a habzó és könnyű pillanatnyi öröm, a ringató flow érzés. Kell az édes-mézes hazugságspirál, a mámoros pillanatok, a titkos hétvégék, és a kesztyűtartóba rejtett jegygyűrűk. Aztán a féltékeny, értelmetlen, egymás húsába maró számonkérések, majd közös jövő álmodás, aztán újra a nagy fenékre esés. Ez is kell?

A kapcsolatunk minden síkon működik, egyedül a szenvedély kopott meg, fakult ki idővel, mint egy viseltes, egykor szép kabát, amit pontosan ezért sajnálunk kidobni, mert régen olyan jó volt gyönyörködni benne, és oly sok örömet okozott. A szeretővel pedig éppen ez a megkopott, végsőkig meggyengült láncszem működik, ám minden más vele működésképtelen. A titkos viszony egy létező hiányt tölt be: a szexet, ami azért édes és veszélyes is egyben, mert mellé egy megmagyarázhatatlan, összefűző intimitás is társul, ezért olyan nehéz kikeveredni belőle. Csak és kizárólag akkor tud beférkőzni egy harmadik két ember kapcsolatába, ha azon rés támad. A rés egyenlő a hiánnyal, a meg nem elégedettséggel, a szőnyeg alá söpört problémákkal, a ki nem mondott sérelmekkel. Nem látja bennem a nőt, és én nem látom benne a férfit, már nem bújunk össze, nem pattognak a szikrák, és ami még rosszabb, nincs is rá igényünk.

A társam tükrébe belenézni, beszélni, és beszéltetni sokkal nehezebb, mint máshol panaszkodni, más karjaiban keresni az érzelem, a vágyott figyelem, az elismerés, a szenvedély, a szex morzsáit. Pedig egy kapcsolat megromlásáért is ketten vagyunk felelősek, és a szerető ölében mindent az elégedetlenkedő, hisztiző, örökké depresszív másikra hárítok, aki szerintem soha nem értette meg, hogyan működöm, és mire vágyom. Dacból lépek félre. Mert a csalás egy néma, demonstratív felkiáltás, figyelemfelkeltés, nézd, még én is itt vagyok, szomjazom a szeretetre, a romantikára, a figyelemre, a tiszteletre, a gyöngédségre, az érintésre. A hűtlenséggel bosszút állok, elégtételt szerzek a rengeteg sérelemért, elhanyagolásért, az egyoldalú szónoklatokért, és azért, mert soha nem voltam képes elmondani, valójában mi bánt.

• női önbizalom nőiesség szenvedély szenvedélykapcsolat szerető

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!