Igaz történetek a mellrákról
Számos cikket olvashatunk a mellrákról, de ezeket olvasva mégsem kapunk teljes képet arról, hogy milyen is megélni ezt. A mellrák hónapjából kifolyólag olyan nők történeteit ismerhetitek most meg, akik megküzdöttek, vagy még mindig küzdenek ezzel a kórral. Ezek a bátor nők nem csak a hasonló betegséggel rendelkező társaiknak, de mindenki számára igazi példaképek lehetnek.
Dr. Kenessey Andrea
"2010. december 22. reggel 9 óra körül csinosan felöltözve mentem a szövettani leletért, és siettem haza, várt minket a karácsony, a lányok pedig várták a kakaós csigát, azt ígértem nekik reggelire. Egy pár milliméteres csomóról volt szó, ami lassan növögetett bennem, és amiről nem feltételeztem, hogy rosszindulatú.
Úgy éltem, mint sok más két kisgyerekes anyuka. Minimális mozgás, rendszertelen napirend, kevés pihenés. Orvosként az éjjeli műszakokat preferáltam, hogy nappal a kicsikkel lehessek. A boldog mókuskerék-élet… A lelet rossz eredményeket közölt, ami óriási sokként ért. Én sírógörcsöt kaptam, a kakaós csiga pedig késett… Orvos vagyok, mégis fogalmam sem volt mi lesz velem. Szerencsére a férjem rögtön látta, hogy gyorsan kell cselekedni.
Nem részletezem nagyon, azonnal életmódot váltottam (napi egy óra sport, egészséges táplálkozás, sok pihenés). Pár hét múlva került sor egy mellműtétre, majd mivel a hónalji nyirokcsomóban áttétet igazolt a szövettan, azok is eltávolításra kerültek egy újabb műtét során. A teljes melleltávolítást szerencsésen megúsztam, de ez csak akkor vált biztossá számomra, amikor felébredtem a műtét után. Egy ilyen operáció testi-lelki csonkolást jelent, nekem több hét volt a gyógyulási folyamat, amíg elfogadtam a látványt.
A kemoterápia szükségessége nem volt egyértelmű. Több onkológusnak is kikértem a véleményét - nem volt két egyforma. Nagyon furcsa volt a beteg oldalon megtapasztalni a szakmai ajánlások skatulyáit. Sehol sem éreztem magam biztonságban. Végül kaptam kemót, amit jól viseltem. Az első csomó haj a kezemben azért maradandó élmény volt, de utána csak a gyerekek voltak erre érzékenyek. Parókát nem is hordtam, a kendőket a lányok segítettek kiválasztani. A sugárkezelés jobban megviselt, mert súlyos sugárégést szenvedtem, fájdalmas volt és taszító. Ráadásul a sportolást is abba kellett hagynom emiatt, pedig akkor kezdtem el futni, és életem első futóversenyére készültem.
Ez mind túlélhető, kibírható. Mindent el lehet és el kell fogadni, fel lehet dolgozni. Szeretnék élni, akármit is jelent ez, ha kell mellékhatásokkal, kezelésekkel, akárhogyan. A lányokat fel fogom nevelni, tudom, hogy ez nekem "csak" egy figyelmeztetés volt. Szerencsés vagyok! Eddig is tudtam mi az élet értelme, mert a munkám miatt minden nap szembesültem az élet törékenységével, és mindig is tudtam örülni az apróságoknak. Most már azzal is tisztában vagyok, hogy én is fontos vagyok, hogy az én hozzáállásomon múlik az én saját életem boldogsága, hogy rengeteg dologra képes vagyok, amit nem is gondoltam (már 12 km-t is futottam).
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez