Hol van az ember határa?

Évek óta dolgozom megállás nélkül. Valótlan állítanék, ha azt mondanám, hogy nem volt semmi szabadidőm, hiszen tudtam csinálni magamnak. Ha előre dolgoztam, akkor nyertem néhány napot. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a foglalkozásomat tényleg szeretem, és tökéletesen a sajátomnak érzem, ráadásul az időmet is én oszthatom be. Nem kell irodában ülnöm, nincs munkaidőm. Nyilván ez csak akkor valósulhat meg, ha a feladat mindig el van végezve.

De a kreatív elme életében olykor eljön az a pillanat, amikor teljesen kiürül. A fizikai test pedig csodálatosan jelez. Nem enged sehova, ágynak dönt, letaglóz, belerakja a fejembe az elviselhetetlen fájdalmat, becsempészi a lábaimba is, hogy ne tudjak felkelni, ne legyek képes elmenni sehová. Aztán jön a láz, a több órás fájdalom-túrák, és a sírás. Mindezt pedig egyedül végigcsinálni, hiszen az egyedüllét őrli fel legjobban az embert. Nehéz éven vagyok túl, kicsit most számvetés is ez. A terápiákat úgy csináltam végig, hogy dolgoztam, mert jól esett. Bedugtam a fülembe a zenét, hogy ne halljam a betegek végtelen történeteit és beletemetkeztem a munkámba. Mentsvár volt mindez azokban az időkben. Hiába figyelmeztettek, hogy sokkal többet kellene magamra koncentrálni, nekem nem volt betegségtudatom, nem adtam át magam soha az érzésnek, jó volt lefoglalni magam, jönni-menni. Végül persze tudomásul kell vennie az embernek, hogy nem hajthatja a végső határra magát, mert onnan nagyon könnyű leesni egy sötét és mély szakadékba. A sötét szakadékban pedig mi van? Totális kiüresedés. Képtelenség ebben a gödörben alkotni, elfogyott minden energiatartalék, nem visz a lábam sehová, esténként láz gyötör, a lelkem pedig olyan, mint „egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. Ebben az üres tornateremben a szívem egy súlyos Medicinlabda. Nem lehet lendülettel meglökni, csak gurul lomhán, mint egy álmos óriás, majd nekimegy a falnak, amit régi gyerekek lábnyomai díszítenek. Csúnya minták ezek, és a múltbéli tanulók is mind felnőttek már. Az egyik cégvezér lett, a másik meg portás. A bordásfalak tetejéről a takarítónők soha nem törölték le a port, így ott dupla adag pormacska szendereg. A halott város sötét tornatermében senki nem kapcsolja fel a villanyt.

Itt van az ember határa. Nehéz belenézni a tükörbe és bevallani magamnak, hogy elérkeztem a szakadékhoz, elfogyott az energia a testemből. Újból erőt kell gyűjteni, összerakni mozaikokból a képet, hogy ismét egész legyen, és akkor megszűnik a fájdalom, elmúlik a láz is. A gyógyszereknek nem hiszek, azok csak a tüneteket tűntetik el. Az okokat kell megtalálni. Ha változást akarunk, az megváltozás nélkül nem fog menni.

Az idézet Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a halálcsillag című regényéből van.

Sz. É.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!