Hiábavalóság és szélkergetés

Kálváriájuk felé a káderek krómozott lifttel siklanak titkárnők a színen átrohanva újrafestik szempilláikat.” (Michel Houellebecq)

- Mutass valamit Péterkém! – mondja nekem Tamás, aztán komoly képpel elgondolkodik, mielőtt folytatná: - Valami rokkantat, mondjuk egy csípőficamost. Tamás is és én is ügyvédek vagyunk. A cégnek, ahol dolgozunk Európa összes és a világ számos más fővárosában is van irodája. Most a budapestiben vagyunk. Tamás osztályvezető, és a főnököm. A helyettese vagyok. Már két éve dolgozunk együtt. Tamás előtte Londonban, azelőtt Prágában, azelőtt Koppenhágában, azelőtt Rómában dolgozott ugyanennek a cégnek, ugyanezen az osztályán, először ügyvédjelöltként, aztán ügyvédként, aztán osztályvezető-helyettesként. Az osztály munkáját, ami nemzetközi szerződések véleményezéséből, gazdasági-jogi kérdésekben tanácsadásból, vállalatfelvásárlási ügyekben a részvényesek képviseletéből áll, gyakorlatilag én irányítom. Ellenőrzöm a többi kollégát és a levelezést is: a riportokat, jelentéseket, feljegyzéseket és beszámolókat, amelyeket általában a cég egy másik irodájába vagy az ügyfeleinknek küldünk el. Azokat az üzeneteket, riportokat, jelentéseket, feljegyzéseket és beszámolókat is én nézem át, amelyeket valamelyik másik irodánkból az ottani kollégák vagy az ügyfeleink küldenek nekünk. Nem könnyű feladat.

Gyakran éjfélig bent kell maradnom, de nem bánom, mert szeretem a munkámat. Tamásnak erre nincs ideje, rendkívül elfoglalt. Ritkán látom az irodában. Reggelikre, ebédekre, vacsorákra jár a cégünk fontos és kevésbé fontos ügyfeleivel. A cég számlájára, de természetesen a cég érdekében. Sokszor elmondja, hogy mennyire megterhelő éttermekben ülni, jogi kérdésekről beszélgetni meg mások életét hallgatni, és közben mosolyogni. Azt is gyakran hozzáteszi, hogy majd meglátom, ha egyszer ő elmegy, és engem neveznek ki a helyére, hogy fogom én unni ezeket a reggeliket, ebédeket, vacsorákat, és visszasírom majd az unalmas irodai munkát. Én már nyolc éve dolgozom a cégnél. Először gyakornok voltam, aztán ügyvédjelölt, aztán ügyvéd. Öt éve vagyok osztályvezető-helyettes. Tamás a harmadik főnököm. Az elődjei közül Mike-t, egy jópofa, laza amerikait Moszkvába, egy Georg nevű pedáns németet pedig Prágába küldtek tovább. Én még a cég egyik külföldi irodájában sem dolgoztam eddig, de biztos vagyok benne, hogyha egyszer én is osztályvezető leszek, erre is sor kerül majd. A főnököm magas, széles vállú, sportos alkat. A harmincas éveinek a végén jár. Szépen, egyenletesen lebarnult arca majd kicsattan az egészségtől. Majdnem minden nap sportol. Az íróasztalán fiolák sorakoznak, bennük piros, sárga és kék színű tabletták. Ezeket Tamás Csabától, a személyi edzőjétől kapta. (Tamás szerint legálisak.) Egyszer én is találkoztam Csabával, amikor Tamás magával vitt az edzőterembe, hogy együtt sportoljunk. Sajnos a munka miatt az utóbbi időben nem sok időm jutott a mozgásra. Az edzés alatt rosszul lettem, és Csaba mentőt akart hívni. Tamás csak nevetett rajtam. Amikor már jobban éreztem magam, azt mondta, majd belejövök és próbáljak meg odafigyelni az egészségemre, mert a menedzserbetegségek a legsunyibb dolgok. „Ép testben ép lélek”, tette még hozzá Tamás, aztán barátságosan hátba vert.

A főnököm minden menő helyet ismer a városban. Majdnem minden csütörtök, péntek és szombat este az éjszakát járja az iroda ügyfeleivel vagy más irodákból más ügyvédekkel. Természetesen, ezt is a cég érdekében és számlájára. Néha, ha éppen egyetlen ügyfél sem ér rá, vagy Tamásnak nincs kedve velük vagy más ügyvédekkel más irodákból találkozni, elhív, hogy menjek el vele valamelyik klubba. Így jutottam el a Rióban, az Ötkertbe, a Symbolba, a Minyonba, a MIX-be, a Creolba, az Oscarba meg más szórakozóhelyekre, amelyeknek nem jegyeztem meg a nevét. Láttam, hogy Tamás magabiztosan mozog, és rengeteg embert ismer az éjszakában. Én nem járok ilyen helyekre. Ahhoz túl sokat és túl sokáig dolgozom. Noémi, a feleségem sem örülne neki. Ő is elfoglalt. Titkárságvezető egy nemzetközi szállítmányozási cégnél. Esténként tévét nézünk vagy olvasunk, vagy mindketten elmeséljük, hogy mi történt aznap a munkahelyünkön. Ha sokáig dolgozunk, adunk egy puszit egymásnak, aztán beesünk az ágyba. Hétvégenként néha elmegyünk vacsorázni, ilyenkor megengedünk magunknak egy-két pohár bort is. Tamás, ha az irodában van, mert nem reggelizik, ebédel vagy vacsorázik a fontos vagy kevésbé fontos ügyfelekkel, bezárkózik a szobájába. A titkárnője, Éva azt állítja, hogy ilyenkor szótlanul ül az íróasztalánál, bámul maga elé vagy filmeket néz az interneten. Ez utóbbit Éva onnan veszi, hogy a filmek hangja állítólag kihallatszik a titkárságra. Éva azt is elmesélte, hogy egyszer bement Tamáshoz, mert alá akart íratni vele egy levelet. Amikor belépett a szobába, a főnököm háttal állt neki, csak bámult ki az ablakon, és a szemben lévő irodaházról meg a távoli a hegyekről motyogott valamit. Éva hiába szólítgatta, Tamás csak mondta tovább azokat az értelmetlen mondatokat. Éva annyira megijedt, hogy végül kiment, anélkül, hogy aláíratta volna a levelet. Amikor Éva elmesélte nekem ezt az esetet, megnyugtattam, hogy Tamás viselkedésében nincs semmi különleges. Osztályvezető, és nemsokára partner lesz. Ennyi munka és feszültség mellett, ami nap, mint nap éri, nem is csoda, ha időnként furcsán viselkedik.

Tamás néha behív az irodájába. Ilyenkor megmutatja a telefonszámokat és sms-eket, amelyeket csütörtök vagy péntek, vagy szombat este nők adtak meg vagy küldtek el neki, meg a képeket, amelyeket ő csinált a mobiljával ugyanezekről a nőkről. Mindegyik fiatal és szép.

Kötter Tamás

Novellarészlet Kötter Tamás Rablóhalak című, hamarosan megjelenő könyvéből. Folytatása következik...

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!