Hiábavalóság és szélkergetés /Befejezés/

Kötter Tamás Rablóhalak című könyvének novellarészlete, abból is a befejező rész. A kötet kapható novembertől a boltokban.

Két pohár pezsgő után, már arról az estéről beszélgetünk,amikor Tamás meghívott bennünket vacsorázni. Ott volt Tamás akkori barátnője is, egy Anna nevű lány, aki természetesen húszéves volt, modell és nagyon szép. Anna a vacsora alatt, talán ha kétszer szólalt meg: amikor bemutatkozott, de akkor is csak a nevét mondta, és még egyszer búcsúzáskor, akkor meg azt hogy: „Buona Sera.” Éjfélre az egész társaság berúgott, Tamás akkor megkért, hogy Th reepio hangját utánozva rendeljek még egy üveg pezsgőt, amit meg is tettem. Mindannyian jót nevettünk a pincér meglepett ábrázatán, amikor meghallotta a hangomat. Még Anna is velünk nevetett, pedig ő egész este csak bámult maga elé, és közben valamit motyogott. Noémi hazafelé a taxiban Tamásról áradozott, hogy mennyire sármos, kedves és elegáns. Azt mondta, hogy nekem is jól állna egy olyan öltöny, mint Tamásé, és a frizurámat is megcsináltathatnám az övéhez hasonlóra. Másnap elmentem fodrászhoz, és vettem egy új öltönyt, Noémitól pedig kaptam egy nyakkendőt, hasonlót ahhoz, amilyet Tamás viselt a vacsorán. Tizenegyre kerülünk ágyba. Megittuk az összes pezsgőt. Zúg a fejem az alkoholtól. Nem tudok aludni. Eszembe jut, hogy hamarosan a reggelik és ebédek mellett én is vacsorákra járok majd a cég fontos és kevésbé fontos ügyfeleivel vagy ügyvédekkel más irodákból. Ideje hozzászoknom az alkoholhoz, gondolom magamban.

Egész nap Tamás hívására várok. Végül négy óra után megszólal a telefonom. Amikor benyitok a szobájába, az íróasztala mellett áll egy másik férfi val, és a szamurájkardot nézegetik. Int, hogy menjek oda.

– Péter, engedd meg, hogy bemutassam neked Viktort. Viktor most jött vissza hozzánk… – a hangja elbizonytalanodik egy pillanatra.– Honnan is jöttél viszsza Viktor?

– Madridból – feleli Viktor. A hangja erős és határozott.

– Na, szóval, Viktor most jött haza Madridból. Viktor ez az úr itt Péter, a legjobb munkatársam és a helyettesem.

Kezet fogunk Viktorral, aki Tamásnál is magasabb, izmosabb és barnább. Szőke, az idei trendnek megfelelően rövidre nyírt haja kócosra zselézett. Egykorú lehet Tamással.

– Cómo estás? – mondja Viktor, miközben kezet fogunk.

– Tessék?

– Cómo estás – ismétli lassan és tagoltan. – Ez annyit jelent; hogy vagy. Te nem beszélsz spanyolul?

– Nem. Sajnos nem. Csak angolul és németül.

– Sí, sí. Semmi baj, majd megtanítalak néhány spanyol szóra és kifejezésre.

– Köszönöm, köszönöm – hebegem. Zavarban vagyok, mert nem értem, hogy ki ez a Viktor és mit akar. – Együtt fogunk dolgozni? – kérdem.

Tamás a vállamra teszi a kezét. Barna arcán mosoly jelenik meg.

– Igen, Viktor az új főnököd. – Aztán a másik kezét Viktor vállára teszi. – Viktor, az új helyettesed,

Péter. Biztos vagyok benne, hogy remek csapat lesztek. Na szóval, akkor allora andiamo.

– Vamos – szólal meg váratlanul Viktor. – Így kell mondani.

– Parancsolsz? – kérdez vissza meglepett arccal Tamás.

– Vamos. Spanyolul így mondjuk, hogy gyerünk – magyarázza Tamásnak Viktor.

– Persze, persze, vamos – ismétli bosszúsan Tamás és megvonja a vállát.

Kínos csend. Egyikünk sem szólal meg. Tamás újra a kardot nézegeti, Viktor szórakozottan bámulja Tamást, miközben a haját igazgatja, amin a napfénytől csillog a zselé. Nekem nincs mit mondanom és gondolni se gondolok semmire. Aztán kis idő múlva mégis megszólalok:

– Elmehetek?

– Igen, igen menj csak – feleli Tamás és a kardot viszszateszi az íróasztalra. – De előtte mutass valamit Viktornak. Valami rokkantat vagy… nem is, inkább robotot. Si Tripiót, az a legjobb számod. Állati jól csinálja – fordul Viktor felé. – De tényleg, komolyan.

– Miről van szó? – élénkül fel Viktor.

– Péter rokkantakat meg robotokat tud utánozni. Beszarás, hogy mennyire élethűen csinálja, majd meglátod. Hihetetlen a pasas – feleli Tamás, aztán megveregeti Viktor hátát. – Például Th reepiót a Csillagok háborújából. Gondolom, láttad a filmeket?

– Hát persze. Star wars rajongó vagyok. Bírom Th reepiót – mondja Viktor, aztán biztatóan rám néz.

– Akkor megmutatod? – kérdezi Tamás, és ő is rám néz.

– Tessék?

– Mutasd meg a robotot – mondja Tamás, és közben sürgető mozdulatot tesz a kezével.

– Por favor – mondja bíztatóan Viktor. – Ez azt jelenti spanyolul, hogy kérem – teszi hozzá.

– Nos, Péter, ha megbocsátasz, nekünk még néhány dolgot meg kell beszélnünk Viktorral – mondja Tamás, miután végeztem az utánzószámmal.

– Igen, hogyne, már megyek is – motyogom magam elé.

– Szajónara Péter szan – szól utánam Tamás, amikor ki akarok lépni az ajtón.

A hangjára megtorpanok. Érzem, hogy kába vagyok és dühös. Fogalmam sincs, hogy mit kellene válaszolnom, ezért előbb Tamásra, aztán Viktorra meredek.

– Szajónara Péter szan – ismétli meg.

– Tessék? – a kezem a kilincsen tartom.

– Szajónara, ezt kell mondani a búcsúzáskor – mondja Tamás. – Már ezerszer elgyakoroltuk. – Ezt már Viktornak mondja, aki csodálkozó képpel néz rá.

– Szajónara – mondom gépiesen.

– Tamás szan. Ezt mindig hozzá kell tenni – mondja figyelmeztetően Tamás.

– Tamás szan – motyogom.

– Adiós – szólal meg Viktor, aki már az ablaknál áll, és a forgalmat figyeli az utcán. A folyosón járok, amikor Tamás utánam kiabál.

- Ilyenkor meg kell hajolni! Búcsúzáskor mindig meg kell hajolni!

Úgy teszek, mint aki nem hallja, és nem fordulok vissza.

Öt óra van. Nincs kedvem visszamenni a szobámba, és hazamenni sincs kedvem. Előbb a mosdóba megyek, és hideg vízzel megmosom az arcomat, amitől megnyugszom, aztán úgy döntök, hogy sétálok egyet a városban, hogy kiszellőztessem a fejem. Az utca tele van emberekkel, a közeli irodaházakból özönlenek ki. Alig teszek néhány lépést, amikor egy tolókocsis férfi keveredik elém. Mindkét lába térdből hiányzik. A kezében kalappal kéreget. Amikor felém nyújtja a kalapot, ösztönösen benyúlok a zakóm zsebébe aprópénzért. Pénzt nem találok, de a kezembe akad valami. Kiveszem. A tegnapi pezsgő dugója az. A tolókocsis férfi még mindig arra vár, hogy pénzt adjak neki. Mivel nem mozdulok, végül elfordul. Aztán látom, hogy egy diplomatakék öltönyös, velem nagyjából egyidős férfi pénzt dob a kalapjába.

– Szajónara – mondom végül.

A tolókocsis felém fordul. Ahhoz képest, hogy csak egy koldus, kövérnek tűnik, állapítom meg magamban. Bár az is igaz, hogy az első fogai vagy hiányoznak, vagy rosszak.

– Mit mond? – kérdezi tőlem.

– Szajónara – ismétlem.

– Mi van?

– Szajónara. Így mondják japánul, hogy viszontlátásra.

– Mi van öreg, elmentek otthonról? – kérdi röhögve a tolókocsis.

Egy csapat öltönyös férfi jön felénk. A tolókocsis, mielőtt válaszolhatnék, bár igazából nem is akarok, elfordul, és feléjük nyújtja a kalapját. A férfiak angolul beszélnek egymással. Csak foszlányokban jutnak el hozzám a szavak, de még ez a néhány szó is éppen elég ahhoz, hogy eszembe juttassa az amerikai iskolát, a gyerekeket, az új lakást, aztán a házat és a terepjárót, amit Noéminek ígértem. A férfiak már messze járnak, a hangjukat sem hallom. Két kosztümös nő jön felénk. Beszélgetnek, aztán valamin felnevetnek. Mögöttük egy fiatal, terhes nő babakocsival, gimnazisták hangos csoportja, aztán megint öltönyös férfiak. Anélkül, hogy ránk néznének, valamennyien kikerülik a tolókocsit, a rokkant férfi feléjük nyújtott kezét, benne a kalapot és végül engem is. A horizonton a lassan lenyugvó nap fennakad egy távoli irodaház antennáin, és a fényében az üvegablakok, mint ezernyi kristály csillognak, de nekem erről csak az jut eszembe, hogy meleg van. Továbbmegyek. Két sarokkal arrébb észreveszek egy szemetest. Odamegyek a szemeteshez, és a pezsgősüveg dugóját, amelyet azóta is a kezemben szorongatok, beledobom.

Szerző: Kötter Tamás

A könyv itt megrendelhető.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!