Sokan a külvilágnak élünk. Számít, a presztízs, fontos, hogy mit lát belőlünk a nagyérdemű közönség. Dobáljuk fel a közösségi oldalakra minden pillanatainkat, idézeteket, gondolatokat, fotókat, élményeket osztunk folyamatosan. A kapcsolatainkat vagy éppen a párkeresésünket is a nyilvánosság előtt éljük.
Elhitetjük mindenkivel, hogy a mi életünk csodálatos, szép, tartalommal telített, leginkább boldog és kifogástalan. Ami nem előnyös, azt nem tesszük ki az ablakba. Majd szép lassan mi is belemerülünk a hálóba. Csak az számít, amit visszajelzésként kapunk a külvilágtól.
Kéz a kézben villogunk egymás előtt, ha társaságba megyünk, csak hogy készüljön egy-két önfeledt fotó az idilli magánéletünkről. Kisminkelve, kiscipőbe és zakóba bújva járjuk a közösségi hálót, annyira belemerülve saját szerepünkbe, hogy amikor valaki szemtől szembe áll velünk, és megkérdezi, hogy mi a helyzet otthon, akkor hirtelen megakad a gombóc a torokban, de azért mosolyogva kiszuszakoljuk magunkból, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Közben hazamegyünk, lerúgjuk magunkról az álruhát, és összeroskadunk egymás mellett a kanapén. Vagy épp átsétálunk külön szobába, és magunkra zárjuk az ajtót. A tükör előtt figyelve elcsigázott arcunkat és fakó, tompult tekintetünket már észre sem vesszük, mibe kevertük magunkat. A nap 24 órájában tökéletességre törekszünk minden fronton az életünkben, miért ne tehetnénk ezt a kapcsolatunkkal is? Hiszen boldogok vagyunk. Ha veszekszünk, akkor azt is azért tesszük, hogy pártunkat fogják vagy átformálják a másikról alkotott képet a többiek. Az életünk egy nagy színházzá nőtte ki magát; szereplői nap, mint nap cserélődnek, de a közönség hatalma akár a cirkuszban, döntő jelentőségű: élet vagy halál. Ha hagyjuk, hogy hatása alá vonjon minket ez a bűvölet, hamarosan azt vesszük észre, hogy saját hazugságaink béklyójában tekeregve kúszunk a színpad szélére, onnan már csak saját Taigetoszunkról vetjük le magunkat a népszerűtlenség poklába.
Semmit sem tartunk magunkban. Sem az örömünk, sem a fájdalmunk nem maradhat észrevétlen, ha nyíltan éljük életünket. Mégis minden nap megpróbálkozunk azzal, hogy szélesebben virítsuk a mosolyt az arcunkon, önmagunkkal is elhitetve, hogy rendben van az, ami már rég haldoklik. Nem a hazugsággal van baj. Nem az a probléma, hogy megosztjuk az őszinte boldog perceket, hanem az a baj, amikor már azért küzdünk, hogy más ne vegye észre, mi se vegyük észre, hogy több energiát kellene fektetni magunkba, ne a külvilágra szórjuk az értékes figyelmünket. Kapcsolatunk nem egy hollywoodi sikertörténet, nem vörös szőnyegre készült kiállítási darab. A kapcsolatunk csak mi ketten vagyunk. Rejtőzködhetünk a másik és önmagunk elől azzal, hogy „nyíltan” élünk, de ha nem vesszük észre, hogy energiát fektessünk magunkba és kapcsolatunkba, akkor ott fogunk állni, egyedül egy üres lakásban, kezünkben a pótkulcsokkal, és rájövünk, hogy ennyit ért a nagy diadal.
Lesarkított és felnagyított példát vázoltam fel, de kicsiben mindannyiunkban van egy kis színjáték. Szégyellünk szembenézni saját hibáinkkal, saját kis hazugságainkkal. Hányszor kérdeztem már rá olyan embereknél, akikről üvöltött a magány és a fájdalom, hogy minden rendben van-e otthon, és hányan tolták orrom alá az értetlennek szánt kérdést, miközben láttam a kétségbeesést az arcokon, hogy csak a művészi maszk el ne kenődjön, míg velem beszél? Hányszor próbáltam magamban tartani az aktuális fájdalmam, mikor megkérdezték, hogy és velünk minden rendben van?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez