Ott ültünk azon a régi stégen. Tudod, arrafelé már nem volt olyan sűrű a nádas, és te imádtad a hangos kabócákat, pedig én a falra másztam tőlük hajnalonként, amikor a hajón aludtunk. Igen, ezek a csodás kis madárbogarak éjjelente nem énekelnek. Csak a napnak adnak sokórás koncerteket, amitől reggelente a fejem olyan nagyon fájt.

De te édesen továbbaludtál. Hogy utáltad, ha ilyenkor megcsókoltam a szemhéjadat, és csak néztelek, mint egy csodás álmot, ami valóra vált és épp idefeküdt mellém. Ekkor halkabbnak tűntek még a kabócák is. Abban a derengő romantikában nem bántam azt sem, hogy énekelnek. Déltájt, mikor felébredtél, már a dinnyét kanalaztam a felhevült parton. A nap erősen tűzött és én az ilyen melegben sosem bírtam szerelmes lenni. Csak neked sikerült elérni nálam, hogy nyáron is együtt – veled maradjak, és abban a délibábos hőgutában minden áldott délutánon elmondtam neked, soha nem szerettem így embert még.

Ám a dolgok mégsem tartanak örökké. A kapcsolatok kínkeservvel mégis megszakadnak, és az augusztusi hőséggel együtt eltűntél te is a mediterrán horizont mentén. Éjjelente gyakorta felriadtam, hiányoltam a kabócákat, vártam a reggelt, mikor kezdik, de nem jött a koncert és a szemedre sem tudtam csókot adni. Minden olyan más lett. A hiányod megszokni sosem tudom. Megtanultam, hogy kell nélküled élni, de rettenet fájdalmas ez a mímelés. Úgy látom magam, mint a néma bohóc, akit kidobott a cirkusz: felkenem a festéket, de már nincs kinek, senki se tapsol, a nézőtéren egy lélek sem foglal helyet és az öreg, vak késdobáló egyfolytában eltalál a azzal az érdes bánattőrrel, éppen a szívemen.

                                                                                                                                       Szentesi Évi

                                                                                                                             http://www.ruzsestukor.hu

• rúzs és tükör szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!