Mindannyian arra vágyunk, hogy olyan gondoskodó gesztusok és felajánlások címzettjei legyünk, amelyek figyelmességet és érzékenységet fejeznek ki a szükségleteink iránt. Sokan közülünk azonban bizonyos fokú kényelmetlenséget is tapasztalunk a segítség elfogadása kapcsán.

Hiába tudjuk, hogy a segítő kéz a hasznunkra válhat, kihívást is jelent számunkra. Bizony rengetegen nőttünk fel abban a hitben, hogy minél kevesebbet kérünk, annál jobb. A kérdés, miszerint „Talán csak egy plusz teherforrás vagyok?” vagy a „Csak egy nyűg vagyok mindenkinek” kezdetű dilemma érzése arra késztethet bennünket, hogy általában kerüljük a dolgok elfogadását. Ennek eredményeképpen gyakran összezavarodunk a segítségnyújtásra adott ellentmondásos válaszaink miatt.

Miért olyan nehéz tehát elfogadni a segítséget?

Ezek a bonyolult reakciók részben a múltunkra vezethetők vissza. Korai kötődéseink segítenek kialakítani, hogyan viszonyuljunk másokhoz, és hogyan várjuk el másoktól, hogy hozzánk viszonyuljanak. Ha gyermekkorunkban bizonytalan kötődési mintát tapasztaltunk, felnőttkori kapcsolatainkban kevésbé érezhetjük magunkat biztonságban. Ha nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy következetes, minőségi gondoskodást kapjunk a szüleinktől, fájdalmasnak, vagy zavarónak érezhetjük, hogy ezt esetleg mástól fogadjuk el. Az évek alatt bizalmatlanná válik az ember.

Nehezünkre esik mások segítségére támaszkodni. Először is, kellemetlen lehet beismerni, hogy nem tudunk mindent egyedül megoldani az élet nagy sűrűjében. Ha felismerjük, hogy szükségünk van valamire egy másik személytől, az szégyenérzetet és gyermekkorból származó megoldatlan, fájdalmas emlékeket idézhet elő.

Ha kialakult bennünk egy úgynevezett elkerülő kötődési stílus, hajlamosak vagyunk arra, hogy álfüggetlennek érezzük magunkat, és arra törekszünk, hogy szükségleteinket magunk elégítsük ki. Ez különösen megnehezíti azt, hogy belássuk, nem gond másokra támaszkodni. Egyáltalán nem gáz, vagy ciki a támogatást elfogadni. Nehéz lehet elhinni, hogy létezhet jobb végkifejlet, mint ami a múltunkban tapasztaltunk. Ha hagyjuk, hogy mások segítsenek vagy felajánljanak nekünk valamit, az ellentmondhat annak a nézetünknek, miszerint magunkról kell gondoskodnunk, vagy hogy egyáltalán nincsenek szükségleteink.

Hogyan szálljunk szembe a segítség elfogadásával kapcsolatos kellemetlen érzéseinkkel?

Ahhoz, hogy elfogadjuk a segítséget, sőt hajlandóak legyünk segítséget kérni, fel kellene hagynunk a gyerekkorban ért, megalázó képek felsorakoztatásával, minden alkalommal, amikor valaki ott lenne, hogy segítsen. Ha eltávolodunk valamitől, ami biztonságérzetet nyújtott, az kezdetben szorongást, bizonytalanságot, sőt félelmet is generálhat bennünk. Ezek az érzések azonban alábbhagynak, ahogy alkalmazkodunk egy olyan új valósághoz, amelyben képesek vagyunk elfogadni és részt venni a másokkal való adok-kapok kapcsolatban és az ezzel járó közelségben.
Ezen kívül, meg kell válnunk attól a negatív identitástól, amelyet korán kialakítottunk, és amely szerint rászorulónak vagy tehernek tekintjük magunkat, ha szükségünket fejezzük ki. Ez az identitás abból fejlődik ki, hogy a kisgyermeknek szüksége van arra, hogy a szülőjét jónak lássa, hogy biztonságban érezze magát. Ha a szülő nem figyel oda vagy nem reagál a gyermek igényeire, a gyermek öntudatlanul azt feltételezi, hogy ez az ő hibája.
Ha értéket tulajdonítunk a segítség befogadásának, mint bármely más készségnek, akkor jobbá válhatunk ebben a dologban. Ehhez le kell bontanunk a bennünk lévő korlátokat, amelyek távol tartják az embereket. Kezdhetjük azzal, hogy odafigyelünk a "kritikus belső hangokra". Ezek táplálják az elfogadással kapcsolatos kellemetlen érzéseinket. Megpróbálhatunk tudatában lenni azoknak a negatív gondolatoknak, amelyek akkor jönnek elő, amikor egy kedves gesztus vagy elismerő szó címzettjei vagyunk.

Észrevehetünk egy sor olyan gondolatot, amik elsősőrban minimalizálnak, majd kritizálnak, végül tagadnak minket, mint például: "Nem tettem semmi különöset". "Nincs szükségem segítségre". "Ez az én terhem, nem az övék". "Nem kellene másokra támaszkodnod." "Csak idegesíted őket." "Most pedig tartozol nekik valamivel." "Nem éred meg a fáradságot." Mindezek a gondolatok nem a valóságnak megfelelő ábrázolások rólunk vagy a segítő személyhez fűződő kapcsolatunkról. Ezek csak a belső kritikusunk önmarcangoló kommentárjai.

Fontos feltárni a kötődési mintáinkat, és azt, hogy ezek hogyan befolyásolhatják azt a képességünket, hogy elfogadjuk mások nagylelkűségét. Mivel a kötődéseink modellként szolgálhatnak annak kapcsán, hogy hogyan várjuk el másoktól a velünk való bánásmódot, a bizalmatlanság, a kellemetlen érzés és az álfüggetlenség érzései mögött is ezek állhatnak. A kötődési történelmünk megértésével nagyobb belső biztonságot teremthetünk, és nyitottabbá és elfogadóbbá válhatunk másokkal szemben.

Ahhoz, hogy jobban elfogadjuk a segítséget, abba kell hagynunk az önmarcangolást és inkább egy egészséges szemlélettel kell felruháznunk magunkat, amelynek köszönhetően gazdagabbá válik az életünk emocionális szempontból. Minél többet tudunk elfogadni, annál többet tudunk nyújtani. Amikor megtagadjuk magunkat, megtagadjuk a hozzánk közel álló embereket is. A nagylelkűség kétirányú utca, amelyből mindenki profitál. 
Ne feledd, a segítség mindenkinek jár. Akkor is, ha most úgy érzed, hogy csak teher lennél. Nem vagy az. És nem is leszel soha.

• életszemlélet elfogadás segítséget kérni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!