A tudatos jelenlét gyakorlása, a mai „spirikultusz” embereinek jelmondata is lehetne. Való igaz, hogy a jelenlét és a tapasztalatok megengedése a kulcs abban, hogy folyamatosan növekedjünk, fejlődjünk. De mind éreztük már, nem is egyszer, hogy elveszetté váltunk, mintha csak céltalanul, talán már kicsit meg is fáradva, üresen bolyongunk életünk sivatagában. Ilyenkor semmi sem lelkesít igazán. Nem tudjuk merre tovább, jelenlét ide vagy oda, nem látjuk az irányt, nem jön az inspiráció.

Mindeközben, egy belső feszültség növekszik a lelkünkben, egyre inkább elégedetlenséget, önvádakat dédelgetünk a keblünk alatt. Valami azt súgja, indulnunk kéne, tennünk kéne valamit, de nem jön segítség, sem sugallat. Nem tetszik ami körülvesz minket, és úgy érezzük, hogy nem itt kéne tartanunk ahol éppen vagyunk, többet szeretnénk.

A belső úton járó emberek, voltaképpen önmaguk lelki és szellemi kapcsolatát ápolják, gondozzák. Tudatosan a fejlődésre, önmaguk kiteljesedésére törekszenek. Nevezhetjük ezt spirituális útnak, önismeretnek, vagy az ego lecsendesítés művészetének.

Amikor valaki igazán figyel önmagára, és egyfajta belső úton jár, akkor egy különleges kapcsolatot kezd ápolni önmaga szellemével, lelkével. Tudatosan, vagy tudattalanul, minden ember, ezt a kapcsolatot keresi és hiányolja az életében. Keresi kívül pótcselekvésekben, vágyakban, kapcsolatokban vagy a vallásban. Valójában mind az önmagunkkal való kapcsolatot keressük, az egységre, a teljességre törekszünk.

Nem kell azt gondolni, hogy az önmagaddal való egység élményét, összekapcsolódását, egy szerzetes kolostorban, meditációban és elvonulások alatt vagy képes csak átélni.

Amikor boldog vagy, amikor a szíved rezdüléseit követed és tisztán hagyod élni, növekedni, tapasztalni azt a lelket, szellemet, aki benned lakozik, akkor egységben létezel önmagaddal. Akkor testedet, lelkedet és szellemedet szabadon élteted. Azt hiszem, amikor elveszettnek érezzük magunkat, ezt a kapcsolatot és ezt a gondoskodást hiányoljuk. Ilyenkor már nagyon eltávolodtunk önmagunk egységállapotától. Szabad létezés helyett, egyre több korláttal és félelemmel bástyázzuk körbe magunkat. Észre sem vesszük, mennyiszer vagyunk elégedetlenek egy nap, mennyiszer vágyunk jobbra, többre, mint ami van. Nem látjuk, ahogy szépen lassan, ez az elégedetlenség, mennyire messzire ellök minket, a boldog, szeretetteljes egységállapotától.

Azonban, a magaddal való jobb kapcsolat kulcsa, első sorban nem az, hogy az életedet, a körülményeidet jobbá tedd. És nem is az, hogy önmagadat kényszeresen fejleszd, hanem az, hogy elfogadd és értékeld a mostani életedet, amid van és azt aki már most is vagy.

Túl gyakran helyezzük kívülre a fókuszunkat. Felöltöztetünk valamit az elérhetetlenség köntösébe, majd felmagasztaljuk ezeket a rajtunk kívül álló vágyakat, célokat, eszméket és azt gondoljuk, hogy ezeknek a dolgoknak óriási szerepük van abban, hogy mi végre igazán boldogok lehessünk. Biztosan tudjuk, azok lennénk, ha végre elérnénk. De az igazság az, hogy ezeknek a dolgoknak nincs valódi ragyogása és nem is tartanak sokáig.

• belső fejlódés érzések fejlődéslélektan önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!