Az év vége felé közeledve, engem is utolért a klisé, hogy ideje számot vetnem az elmúlt 12 hónap eseményeiről, sikereiről és kudarcairól egyaránt. A munkaidőm leteltével gyakran kellett átverekednem magam a Blaha Lujza téri aluljárón, ami már önmagában felért egy igazán embert próbáló teljesítménnyel, hiszen a hitgyülekezetek által előadott, butított Jézus Krisztus szupersztár performance-ok, a tablettás bort kortyolgató hajléktalanok, és az egyfogú, belvárosi macsók között eljutni A-ból B pontba, nem tartozik a legveszélytelenebb tevékenységek közé egy nő életében, este 9 után pedig végképp nem.

Decemberre, gyakran azon kaptam magam, amint este, már hazafelé döcögve a villamoson, túlélve a napot, a hideg ablaknak tapasztom a homlokom, és próbálok rájönni, hogy mitől szúrják könnyek a szememet. Az aluljáróban látottak mindig rossz érzést, szomorúságot és szánalmat keltettek bennem, de azért sírásra nem késztetett soha. Elméletileg boldog és sikeres vagyok. Akkor miért könnyezem? Realizáltam, hogy az ébrenlét és az összeesés határán táncolok, pusztán a fáradtságtól, és feltóduló könnyeimnek is csupán ez az oka. Egy magammal lejátszott belső párbeszéd keretében meg is állapítottam; álmosság miatt csak 5 éven aluliak sírnak, szóval akár le is törölhetem a fejemről ezt az elkámpicsorodott ábrázatot, van ülőhely bőven, senki előtt sem kellett rájátszanom, hogy én bizony okkal foglalom a helyet a nyugdíjasok elől, ne tessenek rám ilyen csúnyán nézni. Év végére aztán, ki tudja hányadik alkalommal, megint utolért valamilyen nyavalya, ami ismét ágynak döntött. A két kezemen sem tudnám megszámolni, hogy ez 2013-ban hányszor fordult elő, és végződött antibiotikum kúrával. Be kellett ismernem; annak ellenére, hogy ugyan szakmai szempontból igazán sikeres évet tudhatok magam mögött, melynek legkézzelfoghatóbb jele éppen az, hogy Te, akár ismeretlenül, e pillanatban, az Én cikkemet olvasod, valamit mégsem csináltam jól, hiszen addig hajtottam magam az élet minden területén, míg csupán csak a megérdemelt élvezet maradt el. Számtalanszor hallgattam végig, hogy ne hajtsam túl magam, sok lesz ez így. Persze, én is pontosan tudtam, hogy sok lesz, de nem volt választásom. Az iskolát, a munkát nem húzhattam le a teendőim listájáról. És itt volt az írás. Az egyetlen dolog, amelyben örömömet leltem, amit szerettem és szívből csináltam idén, és amiből a legtöbb pozitív energiát nyertem. Kiírhattam a gondolataimat, az élményeimet, a tapasztalataimat, és a visszajelzésekből ítélve, másoknak is élvezetet nyújtott a munkáim olvasása. Talán ezzel kellett volna felhagynom? Igyekeztem nem elhanyagolni az emberi kapcsolataimat, de azért a kevéske szabadidőmből magamra is időt szánni. A lehetőségekhez képest a legjobban csináltam, mégis rosszul sült el, amit a testem jelzett időről időre a folytonos betegeskedéssel.

Mit lehetett volna másképp? Igazából semmit. Tudtam, hogy az év végéig kell ezt a feszített tempót bírnom, utána a kötelességeim száma a felére csökken. Feladni bármit is, nem az én stílusom, ebben a helyzetben pedig tudtam, hogy hol az alagút vége, és megéri a befektetett energia. A munkám gyümölcse pedig majdhogynem el is feledteti utólag a sok stresszt, álmatlan éjszakát és betegséget. De mi van, ha az ember kifacsarja magát, és hosszú-hosszú ideig nincs meg az eredmény, nincs előrelépés és elismerés? Van az a pont, amikor be kell látni, hogy kész, ennyi és nem tovább, mert különben szó szerint bele lehet roppanni, és nem csak sorozatos láz, torok- vagy tüdőgyulladás lesz a vége, hanem ennél sokkal komolyabb kórok. Ha már ott tartasz, hogy idegbeteg vagy, mert pirosra váltott a lámpa, mire a kereszteződéshez értél, állj meg. Minden értelemben. Nem éri meg, hogy kicsináld magad lelkileg és fizikailag. Csak nem szabad összetéveszteni, mikor hivatkozol koholt indokokra, hogy kiszállhass, és adod fel könnyedén, mert az, az egyszerűbb út. Sok embert ismerek magam körül, akiknek az élete már valóban nem szól semmi másról, csak a mindennapi hajszáról: munka, idegeskedés, csekkek, gyerekek, gondok. Fásultan élik a mindennapokat, és egy idő után a teljes érdektelenség jellemzi őket. Nincsenek apró örömök, izgalmak, csak korán kelés és este egy Barátok közt, a kettő között meg a túlélés. Talán örök optimista, esetleg naiv vagyok, de szeretném élvezni az életemet, a munkámat, és hiszem, hogy ez teljesülhet.

Ha újrakezdhetném a tavalyi évet, sem csinálnám másképp. Most lezárult egy korszak, jöhet egy lassabb, nyugodtabb időszak, ahol újra feltöltődhetek. Ha az élet megint rázósabb hónapokat szán nekem, lesz kitartásom végigcsinálni. Ha pedig azt érzem, hogy nincs értelme, akkor nem fogok kételkedni abban, hogy irányt kell váltanom, ahelyett, hogy igáslóként gürizek mindhiába. Sosem teszek fogadalmakat Újévkor, én mindig csak kívánok. 2013 egészen mást hozott, mint vártam, de nem bánom. Ez az év az önmegvalósítás, a küzdés a céljaimért éve volt. Hogy mit hoz majd 2014? Kár lenne jóslatokba bocsátkozni, de tegnap este már nem tapasztottam a homlokomat a villamos ablakához, és a szemem sarkában nem könnyek gyűltek, hanem apró nevetőráncok, ahogy az utcát és az embereket figyeltem magam körül. Ez azért jót jelent.

                                                                                                                                             Krajnyik Cintia

• lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!